Az idei (2007) Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmáját hozta el ez a román film, meglepetésre, de nem érdemtelenül. Látatlanban az gondolná az ember, hogy nyilván valami őszinte múltfeltáró, történelemtisztázó alkotás lehet, rátekintve Románia geopolitikai helyzetére; esetleg valami megkapó emberi sorsdrámát bemutató művészfilm nyerte el a rangos elismerést sok más, sokkal esélyesebbnek tartott mű elől. Természetesen nem erről van szó, pontosabban picit erről mindről van szó, és még...
Minimalista eszközökkel operáló, sűrű, drámai erejű film Christian Mungiu alkotása, amely egy megesett egyetemista lány illegális abortuszának története, s mint ilyen, megrendítő sorstragédia. Ám Mungiu koncepciója, miszerint ez a film egy része egy nagyobb filmprojektnek, amelynek célja bemutatni a romániai kommunizmus szubjektív történetét, magában hordozza a múltfeltáró funkciót is, de mindezek mellett súlyos, komoly etikai, sőt vallási és filozófiai kérdéseket is felvet. 1966-tól Romániában törvény tiltotta a terhességmegszakítást, amelynek célja nem titkoltan a román nép létszámának felduzzasztása volt. Ez azzal járt, hogy néhány év alatt megtöbbszöröződtek a születések, olyan mértékben, hogy például hiány lépett fel keresztnévből. A túlszabályzó hatású törvény, szinte természetesen, éppen az ellenkező hatást váltotta ki, a román nők elkezdték illegális módon megszakítani nem várt, nem vállalt terhességüket. Bizonyos források szerint a kommunizmus végéig több mint félmillió nő halt meg emiatt, azóta viszont a legalizált évi egymillió abortusz miatt a románok messze Európa-elsők lettek. A román nők ma egyféle fogamzásgátlóként használják az abortuszt.
Ez a román történeti háttere a filmnek, amelynek problematikáját nyilván itthon is, külföldön is sokan és sokat fogják vitatni, ismerve például a római katolikus egyház merev abortuszellenességét. Mungiu minimalista eszközkezelésével, a lehető legtermészetesebb színészvezetéssel, a szinte dokumentarista narrációval, cselekményszervezéssel nem akar állást foglalni, ő pusztán realista módon felveti és megmutatja a film problematikáját, annak a lehető leghitelesebb környezetével, társadalmi viszonyaival egyetemben. Egy helyütt azt nyilatkozta a rendező, hogy munkásságára a legnagyobb hatással az olasz neorealisták, ezen belül főleg De Sica voltak, bizonyíték e film is, Mungiu jó tanuló és De Sica se tiltakozna ez ellen.
A szemmel láthatóan kicsi költségvetésből készült film ékes példája annak, hogy egy adott kor atmoszférájának megteremtése nem feltétlenül pénz kérdése. Egy találó szituáció, amit a színészek pontos kor- és emberismerettel oldanak meg, egy jó helyszínválasztás (bár lepukkant külvárosi szcénát találni nem nehéz a mai Romániában, de nálunk se) képes teljes illúzióját adni a 80-as évek közepének. A burjánzó korrupció, az ezzel szorosan összefonódó seftelés, amikor egy csomag Kenttel, egy Palmolive testápolóval, egy Amo szappannal mindent, akár olyan életbe vágó kérdéseket, mint az abortusz, el lehet intézni, közben mindenkiben ott az állandó gyanakvás. Rebbenő tekintetek, gyors mozdulatok. Ritkán látni hivatásos színészeket olyan hiteles erővel játszani, mint e filmben. Az illegális magzatelhajtó Bebe úr kopott Dacián érkezik, műszerei egy műbőr aktatáskában. Kinézete egy seftes teherautósofőr és egy szabadnapos bányász keveréke. Úgy alkudozik Gabita magzatának életére/halálára, mintha két karton cigaretta, vagy egy doboz szappan lenne. "3000 lej, bolondnak nézel te kurva? - Akkor legyen 3500..." Vlad Ivanov Bebe úr figurája kíméletlenül brutális és valódi. De hasonlóan briliáns a két lány is, Annamaria Marinca aggódó, de mindent többé-kevésbé ügyesen elrendező Ottiliája, és Laura Vasiliu ijedt, de sorsába mégis szenvtelenül beletörődő Gabitája.
Mi sem jellemzőbb, hogy szinte az Arany Pálma elnyerésével egy pillanatban már plágium vádjával (Dan Mihu egy HBO-pályázaton nyert hasonló témában díjat forgatókönyvével, ahol a zsűriben tag volt Mungiu is...) illették a rendezőt, lopta a film témáját, ez ha mást nem is, de bizonyítja a téma súlyát, valóságát. A többi a bíróság és a vádló dolga. Mi csendben jegyezzük meg, hogy Erdőss Pál Adj király katonát! című 1982-es, szintén díjazott dokumentum-játékfilmje is hasonló témakört (is) érintett, ráadásul hasonló látásmóddal és hasonló hangvételben, de ez, ezek semmit nem vonnak le Cristian Mungiu filmjének értékéből. Van, amiről nem lehet eleget beszélni...
