Az Erdélyi János-Zsigmond Dezső rendezőpáros szenvedélyes elkötelezettséggel tér vissza újra és újra az elsuhant évtizedek traumáira, a beszennyezett zászlók alatt menetelők megpróbáltatásaira, "vérrel és kötéllel" írott történelmi eseményekre, legendás szóhasználatukat kölcsönvéve: "zárkózott ügyeinkre". Az asszony című egész estés játékfilm - ebben a műfajban még kezdőnek számítanak az alkotók - már második nekifutás különösen favorizált témakörükben. (Zárójelben: az elnevezés riasztóan szürke, érdemes lett volna hatásosabban elkeresztelni a vállalkozást.) Az előzmény: dokumentumdráma, melynek hőse az 1956 utáni terror éveit, mivel gyilkos ítélet várna rá, kacsaól alá rejtőzve dekkolja át, miközben ő is, környezete is állandóan ijedten kapkodja a levegőt - erőt, hitet és kitartást tartalékolva a legeslegvégső pillanatig. Balázs József Erdélyiékkel karöltve fikciós elemekkel dúsította fel az alaphelyzetet. A váz - a bujkálásra kényszerített férfi gyötrelmeivel az elbeszélés középpontjában - megmaradt, a cselekmény azonban néhány mozzanattal kiegészült. Markánsabbá vált a feleség figurája - erre utal a cím is -, s megismerhetjük a família tagjainak mentalitását, illetve a társadalmi közeget, mely a leleplezéstől tartó családot körülveszi. Csaknem másfél órát persze a "felfedezik? nem fedezik fel?" bármennyire feszültségteli izgalmával is lehetetlen kitölteni. Ehhez a bizonytalanság, a megingás pillanatai sem biztosítanak dús dramaturgiai táptalajt. Az asszony konfliktusát igazán a "harmadik" felbukkanása mélyíti el. Finánc jelenik meg a házban, aki eleinte csak kutakodik, aztán egyre jobban a vonzó nő hatása alá kerül. Ezzel megváltozik a függőségek jellege. Az érlelődő robbanást váratlan amnesztia gátolja meg, eufórikus örömet meglepő módon még a napfényre merészkedő felszabadult fogoly sem él át. Véget ért egy nyomasztó fejezet, következnek a feltehetően továbbra is borzongató hétköznapok.
A szerzők a tények felfedezésében - mint mindig - erősek, "felöltöztetésükben" kevésbé. Leíró módszerük korrekt, figyelmet fordítanak a gyakran nem is annyira fontos részletekre, de igazán nem képesek izzásba hozni a tragédiát, mert az ábrázolás mindvégig statikus s a pszichológiai motivációk meglehetősen közhelyesek. A kamarajáték a film közepe táján billenhetne át a holtponton - bál, az udvarló és a gyerek "összecsapása" -, csakhogy vértelen a megjelenítés. A kesernyés "happy end" visszafogottsága ellenére bombasztikus. Nem eléggé beszédes a háttér. Az emóciók hullámzása, a szűkebb közösségen belüli gyűlölködés, a csüggedés fáradtan szokványos képsorokban elevenedik meg. Jankura Péter operatőrnek a dokumentáris hitelesség megteremtése az erénye, amikor kicsit felpörög a sztori, inkább csak a szürkeséget variálja. A tapasztalt filmszínészek (Eperjes Károly, Dörner György, Nagy Anna, Székely B. Miklós) nagy rutinnal igyekeznek karaktert teremteni, ami azonban mindössze egy-egy villanásra sikerül nekik. Kellemes meglepetés Györgyi Anna játéka: a fiatal színésznő meggyőzően alakítja a kemény gondokkal viaskodó "családfőt". Összetettebb feladatokat is rábízhatnának a vásznon.
Az asszony tulajdonképpen televíziós produktum, ilyen mércével kellene mérni - annál is inkább, mivel mostanában egyre sűrűbb az átjárás egyik tartományból a másikba, s nem tehetnénk egyenlőségi jelet a képernyőre szánt és a mozira komponált opuszok közé. Előbb-utóbb szigorúan differenciálnunk kell. Most elégedjünk meg a reménnyel: a magyar film megújításához a tévés kísérletek is hozzájárulhatnak. Kivált, ha átütőbbek ennél a szerény színvonalú dolgozatnál.
