Apatörténetek után anyatörténetet mesélnek el a díjhalmozó belga Dardenne-fivérek. Az alapszituáció most is drámai, mint a korábbi remekeknél, A gyermeknél és A fiúnál, a feldolgozás szintén dokumentarista, a végkicsengés pedig még mindig visszhangzik...
Pazarlás,
állítják egyes külföldi kritikai hangok a belga (vallon) Dardenne-fivéreket illető díjözönnel kapcsolatban. A zúgolódás némileg érthető, ha azt vesszük, hogy a fivérek készítenek egy filmet, és azt Cannes-ba benevezik, akkor az biztosan nyer is valami díjat. Így van ez 1999 óta, úriember ilyenre már nem fogad. Ha nem az Arany Pálmát hozza el az adott film (Rosetta 1999-ben, ill. A gyermek 2005-ben), akkor az Ökumenikus Zsűri Díját kapja, mint A fiú 2002-ben, de legalábbis a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést, ahogy a Lorna csendje is, idén. Tekintve, hogy az egyik legnívósabb filmes elismerésről van szó, több mint szemet szúró ez a díjdömping, még akkor is, ha a filmek jók. Mindenesetre, nem jönne rosszul hitelüknek egy nem francia nyelvterületről kapott vaskos (de főleg nívós) elismerés. A Dardenne-fivérek amúgy már a hetvenes években elkezdték dokumentumfilmes pályájukat és a kilencvenes évek végére kristályosították ki a díjakkal elismert dokumentarista játékfilmes stílusukat. A sok közelivel, sőt szuperközelivel szinte a szereplő (célszemély) mélyére hatoló kamera-szem mindig annak legmélyebb motivációit próbálja megmutatni, felkutatni. A filmek mindig valamilyen összetett morális problémát járnak körül, mint pl. egy, a gyermekét eladó, majd visszalopó; vagy éppen egy gyermekének gyilkosát tanítani kényszerülő apa története. Ezúttal, a Lorna csendjében az apatörténetek után egy anyává váló albán emigráns nő sorsát ismerhetjük meg.
Összetett sors
Lorna sorsa is, aki albán menekültként a belga állampolgárságot Claudy-val, a heroinfüggő fiúval kötött érdekházasság révén szerezte meg. Az abúzusa ellenére, amúgy kedves fiúval ugyan egy háztartásban él - a látszat miatt - ám kapcsolatuk a lány rideg elhatárolódása miatt szinte teljesen személytelen. Lornát egy cél motiválja: immár belgaként ki tudja nyitni a kis ételbárt, melyet albán kedvesével, Sokollal üzemeltetnének. Ehhez azonban pénz kell, melynek megszerzésében Fabio, az alvilági játékokban otthonosan mozgó taxisofőr segédkezik, ő szállítja a belga állampolgárságra vágyó gazdag oroszt, aki hajlandó lenne egy tetemes összegért feleségül venni Lornát. A lány azonban még férjnél van, ám a kábítószerfüggő férj kiiktatása Fabiónak nem jelent különösebb problémát. A férj, Claudy azonban emberfeletti erőfeszítéssel éppen leszokni próbál a drogról, s ez a harc közel hozza hozzá Lornát, aki teherbe esik tőle. Nem egyszerű döntéseket kell meghoznia Lornának. Sziszifuszi munkával, valamint önmagának áruba bocsátásával összehozott "élete álmát" veszítheti el azáltal, hogy sem a leendő orosz férj, sem a maradi albán kedves nem kívánja Lorna Claudy-tól való gyermekét. Hozzájárulhat-e boldogulása érdekében egy heroinfüggő "halálba segítésében", ha az elébb-utóbb úgyis túladagolná magát? Elvetetheti-e leendő gyermeküket? Nincs válasz a kérdésekre, azok megválaszolását a nézőre bízza a rendezőpáros. Ők csupán megmutatják Lornát, az ő életét, felvillantják motivációit, de a végét tulajdonképpen nyitva hagyják. Hogy mégse legyen túl nehéz döntése a nézőnek, Lorna saját maga zár le néhány lehetséges utat, azonban helyzete ennek ellenére sem mondható túlzottan reményt keltőnek.
Járt utat a járatlanért el ne hagyd!
Dardenne-ék a már jó alaposan ki- és begyakorolt filmkészítési metódusukat alkalmazzák e film esetében is. Filmjük ugyanúgy egy nehéz sorsú ember személyiségrajza, portréja, mint eddig az összes sikerük, most azonban a környezetét is alaposabban felvázoltak. Lorna személyiségéről (köszönhetően az őt alakító Arta Dobroshi nemesen egyszerű alakításának is) részletes képet kapunk, tulajdonképpen motivációit is megismerjük, azt, hogy mit kereshet egy albán nő Európa fővárosában, mi itt Magyarországon érezzük: pénzt, boldogságot, mi mást? Most azonban ehhez viszonylag jól kidolgozott képet a mellékszereplők az eddigieknél határozottabb karakterei is hitelesítik: nagyon hiteles alakítás a drogos Claudy szerepében Jérémie Renier-nek, míg néhány erős gesztussal érzékletes figurát teremt a többiből is Fabrizio Rongione (Fabio), Alban Ukaj (Sokol) vagy Anton Jakovlev (Andrej). Kiváló operatőri munka Alain Marcoen teljesítménye, a szűk, klausztrofób terekben alkalmazott közelikkel a szinte a szereplők lényébe hatoló képek a film szuggesztivitását erősítik. Erős, drámai film a Lorna csendje, azonban nem előzmények nélküli. Nem egyedi, sem problémafelvetésben, sem stílusban. Hogy ne menjünk messzire, a magyar filmművészet tele van ilyen és ehhez hasonló, sőt sokszor ennél megrázóbb és hatásosabb dokumentarista játékfilmekkel (lásd. pl. az ún. "Budapesti iskola" filmjeit). Talán Dardenne-ék francia nyelvterületen erősebb érdekérvényesítő készségüknek tudható be az ottani elismerések özöne, vagy csupán kevesebb társadalmi és morális kérdésfelvetésben erős film készül arrafelé, nem tudni. Nem rossz film ez, félreértés ne essék, de nem is annyira megrázó, hogy aludni ne lehessen tőle.
Kinek ajánljuk?
- A dokumentarista, társadalmi kérdésfelvetésben erős filmek kedvelőinek.
- Akik kíváncsiak, milyen filmmel kell versenyeznie a mi Kornélunk Deltájának.
- Akik Belgiumban akarnak állampolgárságot szerezni.
Kinek nem?
- Akik nem szeretik a kissé unalmas, vontatott filmeket.
- Akiket nem érdekel az EU-állampolgárság.
- Akik a valóságmozi helyett az álommozit keresik.
6/10
