Grindhouse - Halálbiztos

Quentin Tarantino új alkotásának keletkezéstörténete némileg izgalmasabb, mint a film. És ráadásul szól valamiről, a tehetség fájdalmas széthullásának útjáról. A Weinstein fivérek engedélyezték Tarantinónak és barátjának, Roberto Rodriqueznek, hogy ikerfilmet készítsenek a közös Grindhouse címen. A Grindhaus az amerikai szlengben állítólag azokat a mozikat jelenti, ahol a hetvenes-nyolcvanas években a B kategóriás filmeket vetítették, ahol éjszaka is tartottak előadást, és ahol az olyan hosszú darabokat is levetítették, amilyent Tarantinóék terveztek. Nem mellékesen a karitatív tevékenységükről kevéssé ismert producer testvérpár igen komoly gesztust tett, amikor lehetővé tette a forgatást, hiszen a Ponyvaregény óta sem szakmai, sem - ami még fontosabb - közönségsikert nem könyvelhetett el Tarantino. A nemes gesztust leszámítva azért a költségvetés igazodott a kudarcokhoz, és ennek megfelelően szerényen visszafogott volt - legfeljebb öt-hat Sorstalanságra futotta volna. Ebből a pénzből színészekre sem telik, legfeljebb az alsó A kategóriás Kurt Russell tűnik ismerősnek. A rendező magára vállalta az operatőr feladatát is. Aztán elkészült mindkét film, de több mint három órára igencsak kevesen ülnek be a moziba. Ekkor Tarantino leválasztotta saját művét barátjáéról, hogy elvihesse oda, ahol még kultusz övezi: Cannes-ba. Az eredményt ismerjük.

A Halálbizos történetét röviden összefoglalhatjuk. Mike, a barázdált és sebhelyes arcú nyugalmazott kaszkadőr a film első felében négy lánnyal végez, a második egységben megfordul a kocka, és az újonnan feltűnő lányok ölik meg Mike-ot. Ahhoz, hogy ennél többet mondjunk, a nézői képzeletnek kell kiszíneznie a sztorit. Elképzelhető, hogy arról szól a Halálbiztos, hogy a filmgyártás új technológiájában már nincs szükség a bátorságukkal pénzt kereső munkaerőre, minden csak manipuláció, mindent a számítógépes program irányít. Az állás nélkül maradt Mike felturbózott autójával köröz a texasi Austinban, és kinéz magának négy lányt, akik éppen valamelyik felkapott szórakozóhelyre tartanak. A férfi követi őket, aztán előbb egyet közvetlen közelről szétlő, majd hosszú autós üldözés után a maradék három lány testrészei repülnek szerteszéjjel. A tudatosan kivitelezett karambolban "Kaszkadőr" Mike is megsebesül. Az egyik nyomozónak gyanús lesz az ügy, de inkább lemond a kivizsgálásról, hiszen úgy sem tudná bizonyítani. Körülbelül egy év múlva Mike újra feltűnik, ezúttal egy másik városban, és újra kinéz négy lányt. Ám ezúttal balszerencséje van, hiszen a potenciális áldozatok között két női kaszkadőr is van. A film végi, majdnem negyedórás autós üldözésben a lányok győznek, és igazán megkönnyebbülhet a néző, amikor az egyik hölgy cipőjével szétloccsantja a férfi fejét.

Sok összetevője lehet annak, hogy a Ponyvaregénynek szinte mindenki bedőlt a világon. Újdonságnak számított a felpörgetett ritmus, a vége nincs dumálás, az erőszak demitizálása - elsősorban azért, mert Tarantino második filmjét áthatotta a szükséges önirónia. Legalábbis úgy gondoltuk akkor. Csak kevesekben merült fel a kérdés, hogy mi lesz a továbbiakban. Egyszer szórakoztató lehet az erkölcsi világkép felfüggesztése, és nevethetünk azon, amin különben ép ésszel és morállal nem tennénk. És azt is üdvözöltük, hogy az arisztokratikus irodalom, illetve a művészfilmek helyett a ponyvához, a B kategóriás mozi hagyományához nyúlt a rendező. Mostanra végérvényesen kiderült, hogy a választás zsákutcába vezetett. Teljesen érdektelen, hogy ötperces vagy negyedórás az üldözési jelenet, hogy a komputer csinálta vagy az utcán vették fel a bravúrmutatványt, hogy tükrözi-e a kábítószer hatását a film ritmusa, vagy sem. A legszomorúbb az, hogy az erkölcsös vagy erkölcstelen kategóriája használhatatlan immár Tarantino esetében: erkölcs nélküli filmekről van szó. A léggömb kipukkadt.