Az 1986-ban alapított L’art pour l’art, eredetileg Laár pout l’art társulat rengeteget hozzátett a magyar humor alakulásához, ugyanúgy segítettek népszerűsíteni a legegyszerűbb, fájdalmas szóvicceket, ahogy a szépen ívelt groteszket is.

A társulat a mai napig kifejezetten aktív, és ugyan a magyar kereskedelmi televíziózás megszületése idején tapasztalható igazán nagy népszerűségük talán már elmúlt, de azért rendszeresen meg tudják tölteni az előadásaik törzshelyének számító Bábszínházat, és amióta van magyar Comedy Central is nagyobb műsorokkal, azóta az előadások felvételeit is láthatjuk a tévében.

A L’art pout l’art abban az időszakban volt igazán népszerű, amikor még a szilveszteri varietéműsorok arról szóltak, hogy végre mutatnak a tévében meztelen nőket, és a Dáridónál nem lehetett elképzelni jobb szórakoztató tartalmat. Ebben a kaotikus, kezdeti kereskedelmi televíziózásban volt üde színfolt az a csak rá jellemző, teljesen idióta zenés, táncos, verses produkció, amit a társulat csinál a mai napig.

És hát talán ez a legnagyobb probléma, hogy pontosan ugyanazt csinálja a mai napig. Ha láttál mostanában L’art pour l’art előadást, akkor szavazz a lenti szavazásban, ha pedig nem, akkor az egyik legutóbbit pont elcsípheted szombat este hétkor a Comedy Centralon, hogy pontosabban kialakított véleményed lehessen.

Azért zavarbaejtő megnézni egy ilyen előadást, mert az ember óhatatlanul elkezd azon gondolkozni, hogy ez végülis mindig ilyen kínos volt-e vagy igazából sokat változott a humor az évtizedek alatt. Aztán ott van az is, hogy nosztalgiázásra teljesen jó, végülis a gimis képeinket is megnézzük nagyritkán, akármilyen kínosak is. Viszont a poros fényképekkel szemben a L’art pour l’art esetében nem régi darabokat nézhetünk újra, hanem újabb és újabb darabokat, amik viszont pontosan ugyanolyanok, mintha régiek lennének.

A társulat egy-egy előadása nagyon hosszú, bőven hagy időt arra, hogy az ember ilyen dolgokon gondolkozzon, miközben azt várja, hogy a kezdeti években kitalált karakterek megjelenjenek a színen, és csinálják a műsort. Merthogy az előadások továbbra is Besenyő Pista bácsitól működnek, hiába találtak ki azóta néhány újabb figurát, Besenyő Pista bácsi a L’art pour l’art társulat Satisfactionje vagy Paranoidja, szóval az a gigaslágere, ami nélkül nem múlhat el koncert, és valószínűleg az előadók eléggé unják is.

Közben azért megy tovább a műsor, jönnek a jobb-rosszabb kis szkeccsek egymás után, és élőben nézve egy furcsa felismerés kezd úrrá lenni az emberen. Tévében könnyen lehet, hogy nem jut el az agy erre a pontra, pusztán azért, mert ott megvan az örök menekülőút: el lehet kapcsolni. Egy színházterem közepéről viszont rettentő kínos kimászni, így marad az, hogy átadjuk magunkat a L’art pour l’art-élménynek. A vége pedig az lesz, hogy megteszi a hatását az emberre zúduló fárasztó humor, elfogadja ennek a dimenziónak is a létezését, azt hogy ez lehet, hogy nem egy nosztalgiakoncert, hanem igazából egy létező igény kielégítése az alkotók részéről, hiszen a közönség nagy része felszabadultan nevet. Reméljük, nem azért, mert egy szép múltra emlékezteti őket, amit látnak. Szóval, hogy a dolog egy létező és élő szelete a jelenkor Magyarországának.

Akármilyen kínos vagy avittas is felületesen szemlélve a L’art pour l’art kései munkássága, a társaság egy olyan intézménye a magyar kultúrának, ami teljesen egyedi, és amire szükség van. Lett volna vajon Terézanya vagy A székely meg a fia, ha nincs a L’art pourt l’art? De természetesen ott van az az olvasat is, hogy ezt a szinte már-már dadaista agymenést, amit 30 éve csinálnak a legelején kellett volna elfojtani pont azért, hogy ne nőhessenek ki a lábnyomaikból újabb agyhorpasztó hülyeségek. Nem egyszerű elengedni az embernek a gyerekkori kedvenceit, de nem is biztos, hogy kell. A döntést rátok bízzuk.