„…miközben a víz jobb és bal felől úgy állt, mint a fal.” Azóta szeretném filmen látni ezt a jelenetet, mióta az eszemet tudom. Ridley Scott persze máshogy csinálta meg, mint ahogy én tettem volna, de hát végülis ő a filmrendező, ő ért hozzá. És jól ért hozzá – elég klasszul összerakta az Exodust. Kár, hogy közben megölte az eredeti sztorit.
Az Exodus: Istenek és királyok nyilvánvalóan egy epikus, látványos, drámai film kellett volna, hogy legyen – és az is. Csak nem úgy epikus, nem úgy drámai, és nem arról szól, amiről várnánk.
Sokan azt róják fel Ridley Scott fő hibájának, hogy nem mer dönteni, hogy akkor most leteszi Isten léte mellett a voksát, vagy csak természetes események szokatlan sorozatával magyarázza a „csodákat”. Szerintem ez hülyeség – hiába a fejbeverés és az ebből következő képzelgéses magyarázat, nem lehet így is, úgy is értelmezni a dolgokat, itt egyértelműen történnek csodák, „jelek”. Jön egy csúnya sötétség, az elsőszülöttek meghalnak – csak ott nem, ahol meg van kenve a bárány vérével a kapu. Hát ilyen természeti jelenségről még a legmegátalkodottabb kételkedők sem hallottak. Pedig annak is lehetne ám létjogosultsága, hiszen – többek között vallásos tudósok is – számtalan magyarázatot találtak már ki arra, hogyan is történhettek ezek az események, mi lehetett valójában a manna, és miért vált ketté a tenger. Szóval ez egy legitim magyarázat lehet – de Scott filmje nem arról szól, milyen természeti törvényeket kiforgatva sújtotta tíz csapással Isten az egyiptomiakat (bár az egyik legjobb, humoros jelenet épp egy ezt taglaló egyiptomi tudósról szól).
Nem, itt szerintem mélyebb baj van. Nem az állásfoglalástól való félelem – hanem a mindenáron különbözni akarás. Scott nem akarta, hogy filmje a szükséges minimumnál jobban hasonlítson más, ugyanezt a bibliai történetet feldolgozó filmekre, ezért máshová helyezte a hangsúlyokat. Egy epikus, drámai Istenről, elképesztően karizmatikus emberekről és szabadságról szóló sztorit csinált – ami csakazértsem úgy és ott epikus meg drámai, ahogy azt várnánk, meg csakazértsem olyan Istenről meg olyan karakterekről szól, amit az emberek általában gondolnak. És ez az erőltetett különbözni akarás, ez nagyon nem áll jól a filmnek.
Azért eredetileg ez egy jól felépített, ezer évek óta működő, bitang erős történet, ami még ma is hatással van az emberekre. Hiába tologatják óvatosan azokat a bizonyos hangsúlyokat és motívumokat – az a dramaturgia már nem úgy fog működni.
Szóval, van egy nagyszerű történet, amit Ridley Scott, csak azért, hogy mégse ugyanaz legyen, hogy egészen másról szóljon, egy kicsit elrontott és áthangszerelt.
Azért még így sem rossz – végülis Mózes, ha fura is, de egy elképesztő figura, és Ramszeszt is lehet szeretni. A sztárparádéra sem lehet panasz – jó, akinek csak nyúlfarknyi szerepe volt, az nyilván nem mutathatott sokat, de a főszereplőink odatették magukat. És az izgalom is megvan – mivel láthatólag minden kicsit „más”, sose tudjuk, hogy most akkor pontosan mi is fog történni.
Még Mózes „pálfordulása”, jellemfejlődése is rendben van – ahogy tábornokból próféta, népvezér, gerillaharcos válik, az végülis elég érdekes ahhoz, hogy élvezzük a film csatajelenetektől és látványos csapásoktól mentes perceit is.
Erőltetettsége ellenére tehát még élvezhető is a mozi – a nagy baja az, hogy az izzadságszagú változtatások nincsenek összhangban az egész történet mondanivalójával. Ennek fő oka pedig az a bizonyos durcás kisgyerek – meg persze azok a már emlegetett különbségek. Amik persze lehetnek egy rendezői vízió apró részletei is – de ha így van, akkor ez nagyon nem áll össze értelmes egésszé. És ez azért nagy baj, mert úgy egyébként a kivonulásnak pont az a lényege, hogy egy hatalmas, mondhatni napjainkig ívelő dolog része.
Látunk tehát egy elég jól előadott, izgalmas, látványos sztorit, aminek, ha mögé nézünk, és megvizsgáljuk, hogy miről is szól, mit is mond nekünk – hát csak nagy, ásító sötétséget látunk. Fájó ürességet, ha összevetjük azzal, mekkora lehetőségek rejlettek benne.
