Vajon kik felé tartozunk elsősorban leróni kötelességünket: a holtak, vagy az élők felé? Máshogy fogalmazva: mi a fontosabb, elrendezni a múltunkat, vagy cselekedni a jövőért? A kérdésekre természetesen nem léteznek egyértelműen jó válaszok, egy olyan helyzetben, ahol az ember tehetetlen és próbálkozásai eleve kudarcra vannak ítélve, ott tényleg csak elvi jelentősége van a felvetésre adott válasznak. Talán ez a Saul fia című film legfontosabb üzenete.
Nemes Jeles László filmje a második világháború alatt egy megsemmisítő táborban játszódik. Főhőse, Saul Auslander a tábor Sonderkommandójának tagja, segédkeznie kell a többi rab gázkamrába terelésében, abban a tudatban, hogy egy-két hónap és ő is sorra kerül. A Sonderkommando pár tagja, köztük Saul, szökést tervez. De a film főhőse a holtestek között felfedezni véli saját fia maradványait. Ettől kezdve nem a szabadulás előkészítése lesz a fontos számára, hanem az, hogy találjon egy rabbit, aki megadja a végtisztességet a gyerekének.
Az emberi kegyetlenség és brutalitás szimbólumává vált holokausztnak rengeteg filmes (és nem filmes) feldolgozása készült. Ezen alkotásoknak a rendezői mindig fontosnak tartották, hogy megmutassák: a legembertelenebb körülmények között is létezik valami, ami kapaszkodót nyújt az üldözötteknek, valami, ami a legreménytelenebb helyzetben is optimizmusra ad okot. Az Életvonat, vagy a Schindler listája azt mutatja be, hogy mindig akadnak olyanok, akik szembe mernek szállni a kegyetlen hatalommal, és akár saját életük kockáztatásával megmentenek másokat. A Sorstalanság Citrom Bandija töretlen optimizmusával önt erőt másokba, Az élet szép főhőse pedig humorával és bolondozásával védi fiát a haláltáborban. A zongorista Władysław Szpilmanjával a művészet, a zene képes pár percre feledtetni saját helyzetét. (Nem film, de mindenképpen ide tartozik: a Pokolbéli víg napjaim tanúsága szerint Recsken a túlélésnek a záloga az volt, ha az ember a testi szükségleteitekről elfeledkezve a művészet és az irodalom felé fordította a tudatát.)
A Saul fiából viszont teljesen hiányzik a katarzis. Nincs benne „védőangyal”, aki életét kockáztatná másokért, nincsenek optimista rabok, senki nem érzi dolgának, hogy lelki támasza legyen a másiknak, nincs zene, vagy művészet, ami egy percnyi szabadulást jelentene a léleknek. A szökés eltervezése és végrehajtása sem katartikus módon történik, a résztvevők között hiányoznak baráti-bajtársi gesztusok, és azt a jelenetet sem érezzük hősiesnek, amikor gyakorlatilag hullarablóként kutatnak a halottak ruháiban arany után, hogy legyen mivel megvesztegetni az őröket.
A főszereplő Röhrig Géza, a film főszereplőjének alakítása a székhez szögez minket, ez már önmagában garantálja, hogy a néző elhiggye, amit a lát. Szinte végig az ő arcát mutatja a kamera, közvetlen közelről. Mondani nagyon keveset mond, de a szemei fantasztikusan beszélnek. A pillantása egy állandó veszélyben élő vadállat kiélezett, mindenre figyelő szemei. De látjuk benne a fásultságot, a félelmet és az elszántságot.
Egy háborús, vagy koncentrációs táborban játszódó film számára megkerülhetetlen a brutalitás bemutatása. A Saul fia pont azzal teszi szembetűnővé és megrázóvá a táborban történő kegyetlenségeket, hogy „mellékesként” kezeli azokat. A kamera a főszereplő Sault követi, de közben a háttérben működik a halálgyár. A filmvászon sarkában, elmosódott háttérként láthatjuk, ahogy egy vízbe esett lapát miatt agyonlőnek valakit, rakodják be a hullákat a kemencébe, vagy éppen egymás hegyén-hátán fekszenek a holttestek. Egyik jelenetben a háttérben egy (minden bizonnyal fiatal és szép) nő holtestének egy darabját látjuk: a meztelen melleit. A gyönyörű mellek, mintegy senkinek nem fontos, sarokba dobott húsdarab funkcióját látják el. A Saul szemszögéből mutatott film érzékelteti, hogy a borzalmak fásulttá tették a főhőst, szinte már tudomást sem vesz az őt körülvevő kegyetlenségekről. A Holokauszt-filmek megszokott nyomasztó szürkesége sincs jelent az alkotás képi világában, minden olyan színes, mint a valóságban. Egyik jelenetben a rabok a folyóparton lapátolják bele az áldozatok hamuját a vízbe, közben az élénkzöld levelű parti fák ágai között dalolnak a madarak. A természet szépsége és az emberi szadizmus egyszerre szerepeltetése talán még borzalmasabbá teszi a jelenetet.
De a legmegrázóbb Saul célja, a gyerek eltemetésének szinte mániákus akarása. A filmből nem sok minden derül ki a fiúról, illetve Saulról, mint apáról. Annyi biztos, hogy a gyerek nem Saul feleségétől származik, vagyis törvényen kívül született, ami a korban már eleve megbélyegzetté tette őt. Ábrahám, a Sonderkommando egy másik tagja, Saul kvázi bizalmasa nem is hallott a létezéséről. A néző sejti, hogy a film főhőse soha nem volt teljes értékű, igazi apja a 12 év körüli kiskamasznak. A képsorokat nézve nem egyértelmű, hogy Saul tényleg a saját fiának testét találta-e meg a gázkamrában, mint ahogy az sem tűnik biztosnak, hogy az általa talált „rabbi”, tényleg rabbi-e. Inkább az lehet a helyzet, hogy Saul nagyon el akarja hinni, hogy a fiú a saját fia, és az általa megmentett nagyszakállú férfi tényleg képes megadni a végtisztességet a gyereknek. Viselkedése egy olyan idős emberére emlékeztet, aki érzi, hogy nincs sok hátra az életéből, és mindenképpen el akarja rendezni életének nagy adósságát, vagy legalább törleszteni szeretne belőle valamennyit. Közben pedig Saul életerős férfi, tele tettvággyal, ötlettel, bátorsággal. Mégsem a jövő a fontos, nemcsak a saját szökése nem érdekli, hanem a társait is cserbenhagyja, pedig mindenki tudja, hogy hamarosan sor kerül a Sonderkommando likvidálására. A test ellopásával veszélybe sodorja azt az orvost is, aki lehetőséget biztosított neki egy percnyi búcsúra a hulla felboncolása előtt. (Az orvos alakjában a rendező az Auswitzot túlélő dr. Nyiszli Miklósnak állít emléket.) Az élők nem számítanak, vagy nem számít senki sem élőnek a foglyok közül. Ezzel a letaglózó gondolattal távozunk a moziból.
Szerintem: 
