Kritika: A majmok bolygója - Háború - A majmokat keresztre feszítik, ugye?

Az Apokalipszis most találkozik a Schindler listájával bibliai utalásokkal megspékelve, de ezzel sem tudták elrontani a Nagy Majomtrilógia záró epizódját, ahol ember végre emberszabásúnak feszül.

Kinek ajánljuk? Akiknek bejött az előző két rész, a Lázadás és a Forradalom, és akik kíváncsiak arra, milyen az, ha komoly társadalmi kérdéseket elképesztően látványos akciófilmbe öltöztetnek, és persze azoknak is, akik tudni szeretnék, hol tart ma a számítógépes grafika - megsúgjuk, az első rész óta is rengeteget fejlődött.


Én már az elején megvettem az új Majmok bolygója koncepciót. Az eredeti filmekkel ellentétben itt az emberszabású majmok nem lettek a bolygó új urai és alakítottak ki saját, az embert majmoló civilizációt, hanem „régi” életüket élik az erdőben. Szó sincs arról, amivel Tim Burton próbálkozott 2001-ben, az emberszabásúak nem járnak ruhában és Caesart, a vezérüket leszámítva nem beszélnek, nem élnek házakban, bár vannak fegyvereik, és a készítők meghagyták a legmenőbb részt: harcosaik lóháton járnak, bár vannak kétségeim, hogy egy ló elbír-e két lépésnél tovább egy felnőtt hím gorillát. Vagyis a majmok itt a jók, az emberekkel csak baj van.  Ami nagyjából igaz is.

Majmok bolygója

A majmok bolygója - Háború két évvel az előző rész után veszi fel a fonalat, katonák vadásznak a majmokra és főleg Caesarra, és a nyitó képsorokban nagyon közel járnak ahhoz, hogy el is kapják. A katonákat áruló majom-nyomkövetők vezetik, vezérük pedig egy őrült ezredes (Woody Harrelson pszichopata üzemmódban). Bár Caesar most is békét akar, az összecsapásban elveszíti párját és nagyobbik fiát, a majomkolónia pedig útra kel, hogy új hazát keressen, ám a vezér és néhány társa hátramarad, hogy bosszút álljon. És ez a bosszúhadjárat nagyon ígéretesen hangzik, csakhogy a film végül egész másfelé kanyarodik.


Az egész úgy kezdődik, mint egy westernfilm, ahol a majmok az üldözött indiánok, akikre mindenki vadászik, de akik otthon vannak a természetben, és megvannak a saját trükkjeik a túléléshez. Ehhez alkalmazkodik a képi világ és az egyes epizódok a gyönyörűen fényképezett téli tájban, például amikor egy árva, beszédre képtelen kislányra találnak egy kalyibában, vagy összefutnak egy magányos cirkuszi csimpánzzal, aki csak Rossz Majomnak nevezi magát – mert mindig ezt mondták neki. Ezek a részek fantasztikusak, egészen egyediek, méltóságteljesek és néha megindítóak. Itt van idő arra, hogy a kamera elidőzzön egy-egy (majom)arcon, érzelmeket mutasson – a számítógépes grafikusok megint elképesztő munkát végeztek -, átérezhetjük, milyen elátkozott világ ez. Aztán hőseink az ezredes támaszpontjának közelében keresztre feszített majmokra bukkannak, és innen minden megváltozik.


Innen ugyanis egy lágerfilmet látunk. Nyomorúságos körülmények között fogva tartott és dolgoztatott majmokat látunk, akikre csak a halál vár, miközben az ezredes egyszerre játssza a Schindler listája szadista táborparancsnokát és az Apokalipszis, most őrült Kurtz ezredesét. A katonák ugyanis nem csak a majmok ellen viselnek háborút, hanem mások ellen is, vadásznak az emberiséget annak idején kiirtó influenzával fertőzöttekre, és valami homályos okból harcban állnak egy északi bázissal is. Mindez kissé sűrűvé teszi a történet szövetét, hogy így fogalmazzak, a kezdeti szépség, magabiztos tempó és méltóság helyét átveszi a tömény mizéria, megannyi filmes klisé és idézet. Ezt a részt már nem olyan jó nézni.


A film megannyi logikátlanságot is tartalmazó második fele – ami sokszor visszalép az első rész, a Lázadás alapjaihoz is - komolyan próbára teszi a nézőt. Mindent hideg, nyirkos eső áztat, majmokat kínoznak, embereket ölnek, az egyetlen fénysugár a néma kislány – akit Matt Reeves (Cloverfield, Engedj be!) rendező remekül használ fel. Nem veszi túl cukira, de nem is tolja folyton az előtérbe, nem egy született túlélő, de nem is gyámoltalan árva, és mivel ő is jelnyelvet használ, képes az őt befogadó majmokkal kommunikálni. A trilógiát a második résztől átvevő Reeves ugyan tényleg a szükségesnél pár árnyalattal sötétebbre festi a képet – persze ha ő ilyen jövőt képzel el, akkor ez nem is teljesen szükségtelen -, de kétségkívül magabiztosan és elegánsan szövi történetét, rendszerint megtalálva a megfelelő arányokat majom és ember között, mert egyik sem csak jó vagy csak rossz. És a film technikailag nem csak látványos, hanem egyszerűen tökéletes.

Azok a majompofák nem csak életszerűek, hanem egész történeteket mesélnek el, Andy Serkis pedig Gollum és King Kong után harmadszorra is parádésan hozza a majomvezér mozgását, gesztusait és torokhangú beszédét. Én speciel sajnálom, hogy nem lesz negyedik rész is.

Értékelés: 8/10

A majmok bolygója