Hőseink nagyon, de nagyon messze vannak mindentől, amire azt lehet mondani, hogy bezzeg, hiszen szülőként folyton a szakadék székén táncolnak, még a legártalmatlanabb helyzetekben is.
A film promóképén Martin Freeman nyakában egy kislány ült, a hátán – Freemanén, nem a kislányén – pedig jókora nedves folt, és akinek van gyereke, vagy némi empátiája a kérdésre, az tudja, nem izzadságfoltról van szó a nagy meleg és a gyerekcipelés miatt, hanem pisiről. A pisi, ami a kisgyerekes szülők mindennapjának ugyanolyan szerves része, mint a túláradó szeretet, a kialvatlanság, a büszkeség és az ingerültség. A kissé félrevezető magyar cím ellenére a Bezzegszülők hősei ugyanis pont olyanok, mint minden más szülő, ezért nem is kell sajnálni őket – de mélyen együtt érzünk velük.
Az FX gyártásában készült, nálunk az HBO-n feliratosan látható tízrészes vígjátéksorozat hőse a középosztálybeli házaspár, Paul Worsley (Freeman) és Ally (Daisy Haggard) egy négyéves kislánnyal és egy hét év körüli kisfiúval, akik teljes munkaidőben bűvészkednek, hogy megtalálják az egyensúlyt a munka, a gyereknevelés, a saját szüleik, a jelzálogkölcsönök, és nem utolsósorban zilált kapcsolatuk rendezése között. Pontosítunk, saját zilált kapcsolatuk rendezése valahogy tényleg mindig az utolsó dolognak tűnik a sok tennivaló között, és, bár semmi különösebb hendikepjük, van meló, szép lakás, a gyerekek egészségesek, valahogy mindig beleszaladnak a késbe, rendre pechjük van. Nincs nagy dráma, csak sok-sok pici gebasz, amik valahogy egymásra halmozódnak.
És persze ott van a jó kis fanyar angol humor, amivel hőseink minden új helyzetet kezelni próbálnak, savazva mindenkit, önmagukat is beleértve. Az angol közönségnek ismertebb Daisy Haggardnak jut a hálásabb szerep, és mindig szegény Martin Freeman – aki itt nem csak főszereplő, de társforgatókönyvíró és executive producer is – lesz a pancser. Olyan neki a feje is, de nem csak pancser, hanem frusztrált vadember is, aki persze úgy lép be a gyerekszobába rendet tenni, hogy majd okosakat mond, aztán csak úgy kezd káromkodni, mint egy utolsó kocsis, jobban, mint ahogy az az átlagból hasonló helyzetekben kiszalad, bajba is kerül miatta, várható módon.
A Chris Addison és Ben Palmer által rendezett, Addison és Freeman által írt sorozatnak, ha eddig nem érzékeltettük volna, nem csak jellegzetesen brit, de ezen túl is nagyszerű humora van, amit a legártatlanabb helyzetben sem félnek bevetni. Alkalom pedig van bőven, mert nem csak a családapa vonzza a balszerencsét, ezt a vonását a fia is örökölte – aki külön retteg a tűzveszélytől, hála egy iskolai biztonsági előadásnak -, és a nagyszülők pedig katasztrofálisak, a maguk hol kedvesen mamlasz, hol kifejezetten önző módján, ahogy az lenni szokott a való életben is.
