Csupa könny és filmes közhely, mégis működik az Avatar 2

CGI-effektekkel megpakolt sci-fiként néha csak döcög, szép természetfilmnek és fontos környezetvédelmi üzenetnek viszont kiváló James Cameron több mint 3 órás szupermozija.

James Cameron, a Marvel-szuperhősök dömpingje előtti világ utolsó nagy mozimágusainak egyike nem kevesebb mint 12 évvel ezelőtt, 2010-ben ígérte meg nekünk a víz alatt játszódó Avatar 2-t. Annak a grandiózus, kasszarobbantó sci-finek, a folytatását, amellyel 2009-ben megdöntötte a saját bevételi rekordját (addig egy korábbi filmje, a Titanic volt a csúcstartó), és amit csak a 2019-ben tudott lekörözni a Bosszúállók: Végjáték (hogy aztán Cameron megint átvegye a vezetést az újra mozikba küldött na'vikkal).

Forrás: InterCom

 

De vajon sikerül-e idén is ugyanez a bravúr a karácsonyi szezonra érkező Avatar - A víz útjával? Nagyon magasra tette anno Cameron a lécet, és könnyen lehet, hogy most ő maga fogja leverni, elvégre

 

az Avatar volt a 2000-es évek Nagy Nemzedéki Filmélménye, ami ugyanúgy divatba hozta a sci-fit, és jó időre tematizálta a mozis trendeket, ahogy egy évtizeddel korábban a Mátrix, azelőtt pedig a Star Wars és az Alien tette.

 

Manapság viszont már merőben másak a moziba járási szokások, mint 13 éve. A világméretű koronavírus-járvány alatt bezárt filmszínházak helyét az egyre több és jobb tartalmat kínáló streaming platformok vették át a szórakoztatóiparban. Amíg a Netflix, az HBO Max vagy a Disney+ előtt gond nélkül eltölt az ember három órát (hiszen lássuk be, ez kb. négy darab zsinórban lepörgetett epizód egy jobb sorozatból), moziban ülve már nagyon-nagyon hosszúnak tűnhet az a 192 percnyi játékidő. James Cameront azonban nem véletlenül hívtam fentebb mozimágusnak. Tökéletesen sikerült a bűvésztrükkje: az Avatar - A víz útja pontosan az a film, amit nem mobiltelefonon kell megnézni a buszon ülve, hanem IMAX-teremben, 3D-szemüveggel!

 

 

A megdöbbentően térhatású óceánba nyakig merülve úgy elrepül 3 óra 12 perc, hogy a stáblistát  nézegetve azon gondolkodik a néző, mikor lehet ismét jegyet venni a Pandora bolygóra, és hogyan fog folytatódni a szimpatikus főhősök története...

Pedig igazából James Cameron megint nem csinált semmi mást, csak amit minden filmjében: bemutatta, milyen az, ha magukat Istennek képzelő tudós fők belepiszkálnak az univerzum egyetemes törvényeibe, és az egyre tökéletesebb gépeikkel leigázzák a természetet, uralmuk alá hajtják nemcsak a Földet, de az egész galaxist – csak aztán az emberiségen túli világ arcul csapja őket, aztán még egy-két gyomrost is bevisz a mihez tartás végett. És rendszerint akkora purparlé kerekedik a dologból, hogy végül a katonaságnak kell rendet tennie ott, ahol a gépeket megalkotó, becsvágyó és környezetszennyező humanoid lángelme egy ponton túl már csődöt mond.

Erről szólt lényegében a Terminátor 1-2 (az ember alkotta mesterséges intelligencia átveszi a jövőben az uralmat, és atomot hajít az emberre), A bolygó neve : Halál (gonosz és kapzsi emberek biológiai fegyvernek akarják használni az űrlényeket, de azok elszabadulnak, és megölnek minden embert), A mélység titka (az emberiség annyira kizsigereli a természetet, hogy a mélyben rejtőző idegenek szökőárral sújtják őket), sőt, még a Titanic is (az ember megalkotja a világ legnagyobb és legkorszerűbb óceánjáróját, amely végül nem bír a tengerrel, és jéghegynek ütközve elsüllyed).

A 2009-es Avatarban sem volt ez másképp: ha lehántjuk róla a kalandos-akciódús elemeket, lényegében egy sci-fi környezetbe tett, 235 millió dolláros kiáltványt kapunk, amelyben James Cameron elítéli a gyarmatosítást, a túlzott iparosítást és a természet kizsákmányolását. Hiszen ugye a Pandora dzsungelében vívott harc alapvetően az unobtanium nevű ásványért zajlott, amiből a legtöbb történetesen pont a na'vik szent fája alatt volt, ezért Quaritch ezredes (Stephen Lang) parancsára pusztulnia kellett az összes íjjal és nyíllal harcoló, ágyékkötős űrlénynek. Igen ám, de az egyik kerekesszékes katona, bizonyos Jake Sully (Sam Worthington) egy forradalmi technológia segítségével képes volt űrlénytestbe bújni (innen a címbéli avatár szó), átállt a na'vik oldalára, és hazazavarta a szívtelen hódítókat.

 

Forrás: 20th Century Studios/YouTube

 

A fanyalgók szerint a 2009-es Avatar nem volt egyéb, csak a Pocahontas, a Farkasokkal táncoló és Az utolsó mohikán pofátlan másolata az űrbe áthelyezve, némi new age-es spiritizmussal és zöld propagandával nyakon öntve.

Ez pontosan így igaz. Mégis elképesztően jól működött a recept, és Cameron a film formanyelvi eszközeivel hihetetlenül szuggesztíven volt képes megmutatni, mennyire fontos dolog (volna) a természetvédelem, az ásványkincsek nem nyakló nélkül való, környezetpusztító kinyerése és a nagyobb odafigyelés a harmadik világbeli országok lakosságára, akiknek a múltbéli kiszipolyozására épül a modern ember kényelme. Tette mindezt a korát jócskán megelőző, látnoki James Cameron 2009-ben, akkor, amikor a fosszilis tüzelőanyagoktól való szabadulás és a megújuló energiára való átállás még hagymázas hóbort volt, nem pedig a jelenkor fullasztó valósága, a vegánság „sötétzöld marhaságnak” számított, és nem piaci résnek, ahová ma már minden világcég be akar nyomulni, és persze az Indexen sem volt még Greendex...

 

Forrás: Fórum Hungary

 

Ha az Avatar egy figyelmeztetés volt arra, hogy hahó, az esőerdők kivágásával és az őrült tempójú ásványkincs-kitermeléssel a vesztünkbe rohanunk, akkor az Avatar - A víz útja egy szívhez szóló üzenet arról, hogy elég volt a barbár bálnavadászatból és az óceán csodálatos élővilágának kipusztításából!

 

Az egyik legemlékezetesebb jelenetben a vak is látja, hogy a na'vik a bálnavadász hajókkal örök harcot vívó Greenpeace- és Sea Sheperd-aktivisták allegóriái – és hogy még egyértelműbb legyen a zöld üzenet, a tengeri lényekkel teljes harmóniában élő, maori tetoválásokkal telepingált na'vi nép már nem is kék, hanem zöld bőrű. Cameron azonban a környezetvédelmi kiáltványát egyáltalán nem tolakodóan és harciasan, hanem okosan és szórakoztatóan csomagolja be nekünk, és olyan látványorgiát kanyarít köré, hogy a vízfal adja a másikat!

 

Forrás: Fórum Hungary

 

Igaz, számos erdei vagy szárazföldi jelenetben igen feltűnően megdöccen a parasztvakítónak szánt 3D-technológia. Egyes repkedő csudalények például pont olyan röhejesen mozognak, mint egy évekkel ezelőtt még csúcsgrafikásnak számító, ma viszont már megmosolyogtatóan művi videójátékban.

Onnantól viszont, hogy Jake Sully és a pereputtya szó szerint csukafejest ugranak a távoli druszáik bizarr, de mégis barátságos víz alatti világába, mintha egy teljesen másik filmbe csöppennénk, és csak kapkodjuk a fejünket az ezernyi csoda láttán (én bevallom, egyszer kinyúltam a kezemmel egy halraj után, annyira élethűnek tűnt).

A sztorit nem akarnám különösebben elspoilerezni, épp elég fordulatot lőttek le jó előre az előzetesek. A forrófejű ember-na'vi hibrid Jake Sully és a tűzrőlpattant Neytiri (Zoe Saldana) életében is ugyanúgy eltelt 13 év, ahogy a két film bemutatója között, így most már gyakorló szülőként kell szembesülniük azzal, hogy nemcsak a Pandora kincseit maguknak követelő, egyszer már elzavart emberek tértek vissza az űrhajóikon, de bizony az előző rész főgézengúza, a gyarmati idők Afrika-vadászait idéző Qautrich ezredes is, aki minden áron meg akarja szerezni Jake és Neytiri skalpját.

 

 

Így aztán hőseink menekülőre fogják a dzsungelből – meg sem állnak a planéta túlsó szegletéig, egy csupa korallzátonyból és szigetből álló, paradicsomi helyig. Itt azonban csoffadt kis erdőlakókként az alapoktól kell megtanulniuk mindent, a tengeri állatok meglovagolásától kezdve a 4 percen át visszatartott levegővel való lemerülésig (annak idején nagyokat nevettünk itt a PORT.hu szerkesztőségében is az ezzel kapcsolatos híreken, de most kiderült: fontos szerepe van a történetben annak, hogy a gyerekszínészeknek ezt is tudnia kellett).

Az eltérő kultúrák találkozása természetesen most is ugyanúgy számos humoros és feszült jelenet forrása, mint a 2009-es Avatar esetében volt (habár sajnos az újonnan behozott, fiatal szereplők szerelmi és ezoterikus történetszálai eléggé elsikkadnak – talán majd a bővített változatban vagy az Avatar 3-ban fény derül ezekre is). Cameron lényegében ezúttal sem tett mást, mint lemásolta egy korábbi kasszasikere dramaturgiai ívét, de ugyanúgy, ahogy a Terminátor 1-2 esetében, ezúttal is mindenből többet, nagyobbat, szebbet és hangosabbat kanyarított köré. Ráadásul a Mester most nem a régi nagy klasszikusokból emelt át jeleneteket, hanem a saját életművéből. Van itt bőven utalás az Avatar mellett A mélység titkára, A bolygó neve: Halálra és a Titanicra is, aminek talán a legszembetűnőbb példája a vízzel megtelő szűk fémfolyosókon együtt menekülő anyatigris és kislánya párosa...

Kérdés persze, hogy mennyire fogja ez a látvány- és közhelyparádé lázba hozni a mai kor nézőit. Ha ugyanis nem jön ki a mozipénztáraknál a matek, az Avatar 2 lesz a filmtörténet legrosszabb üzlete. James Cameronnak azonban aligha számít már 68 évesen a pénz, elvégre csak az Avatarral 350 millió dollárt keresett. Miért ne égethetne el akkor ugyanennyit arra, hogy ismét a víz alatt forgasson filmet, amit az 1981-es Piranha 2 óta köztudottan imád?

Ha az Avatar 2 után csak pár ember dönt úgy, hogy zöld reformot vezet be az életében annak érdekében, hátha így az unokáinak jobb lesz (vagy egyáltalán: lesz még az unokái idejében bármi is), már megérte leforgatni egy 400 millió dolláros propagandafilmet!

Hiszen mennyivel szórakoztatóbb egy ilyen agyeldobós látványmozi, mint a nyomasztóan világvége-hangulatú Friderikusz-podcastek meg a többi „a vesztünkbe rohanunk”-típusú diskurzus, nem igaz?

 

Értékelés: 7/10

Kiknek ajánljuk? Leginkább azoknak, akik szeretik grandiózus sci-fi blockbustereket és Jacques Cousteau víz alatti felvételeit. De bátran tegyen vele próbát mindenki, aki szerette a 2009-es Avatart, mert ha nem is jön már vissza soha az a 13 évvel ezelőtti mozivarázs, azért még mindig James Cameron az egyik legjobb hollywoodi mesélő!