Méghozzá a kortárs film prominensei szerint. Habár az évszázadból még jó sok hátra van, az olyan rendezők, mint Mike Leigh, Richard Linklater, Nemes Jeles László vagy a South Park alkotói, megmondják a tutit.
Messze (2002)
A The Guardian kérdésére válaszolva a Messze című török filmet, Nuri Bilge Ceylan alkotását a 45 év című Charlotte Rampling-filmdráma angol rendezője, Andrew Haigh nevezte meg mint az évszázad legjobbját. „Érzékeny és mélyen szenvedélyes film, egyike a legjobbaknak, amit a magányról forgattak. Szinte folyton a fejemben jár” – írta Haigh.
Lazarescu úr halála (2005)
A román új hullám egyik legjelentősebb, legerősebb darabját nem más választotta kedvencének, mint Mike Leigh, a Titkok és hazugságok, a Vera Drake vagy a Hajrá, boldogság! direktora. „Példabeszédszerű kis költségvetésű remekmű egy öregemberről, akit az éjszaka közepén kórházról kórházra hurcolnak a mentősök. Őszinte. Egyenes. Igazi. Megindító. Komikus. És tragikus” – véli az angol alkotó.
Az élet fája (2011)
Habár a nézőket és a kritikusokat erősen megosztotta a látnoki képességekkel rendelkező Terrence Malick évtizedeken, sőt évezredeken átívelő meglehetősen zavaros epikus alkotása, Richard Linklater (Mielőtt trilógia, Sráckor) a mai napig imádja. Úgy véli, egyesül benne a hatalmas ambíció és a meditatív kegyelem, ezenkívül valahogy sikerül neki egyszerre ábrázolni az egyén emlékezetét és megragadnia minden létező életet. Linklater továbbá szereti a módját, ahogy Malick összezavarja benne és kihívások elé állítja az érzékelést magát.
Beszélj hozzá! (2002)
A két Oscar-díjjal jutalmazott A régi város forgatókönyvíró-rendezője, Kenneth Lonergan szerint Pedro Almodóvar 2002-es alkotásánál nem készült még jobb ebben az évszázadban. Azért érzi így, mert a mű újra és újra az eszébe jut. Nem tudná megmagyarázni, hogy miért, de ez a film a történetén keresztül önkéntelenül is megérinti az embert, és ahogy összehozza a benne megjelenő egyszerre különös és szerethető karaktereket egymással, a zenével, a tánccal, a Csipkerózsika örökzöld meséjével, a némafilmmel, a magánnyal, az ártatlansággal, a fetisizmussal és a vörös színnel, az felejthetetlen.
Meek’s Cutoff (2010)
A kozmopolita magyar rendezőnek, az Oscar-díjas Saul fia alkotójának, Nemes Jeles Lászlónak eddig egy olyan film a kedvence az évszázadban, amit hivatalosan sajnos nem forgalmaztak Magyarországon. Kelly Reichardt (Sötét húzások, Egyes nők) művéről van szó, amit Nemes Jeles Párizsban látott, 2011-ben, amikor első nagyjátékfilmjét (épp az említett Saul fiát) írta.
„A hagyományos vetítés már haldoklott, ezt a filmet azonban 35mm-ről vetítették, és egyszerre volt csodaszép és hipnotikus erejű. Emlékszem a mély benyomásra, amit tett rám, útvesztőszerű jellegével, humanista nézőpontjával, a hatalmas westernháttérrel szembeállított esendő figurákkal, az emberségről, kegyetlenségről és a civilizációról szóló megválaszolatlan kérdéseivel.
Számomra ez a film jelenti mindazt, amit a filmművészettel el lehet érni,
még a nagy mesterek időszaka után is (de mindenképpen magán viselve a hatásukat) – a Meek’s Cutoff egy olyan utazásra viszi a nézőt, aminek valóban a részesévé válhat” – méltatta az alkotást Nemes Jeles László.
Mad Max – A harag útja (2015)
A South Park alkotóira, Trey Parkerre és Matt Stone-ra George Miller posztapokaliptikus Mad Max-franchise-ának legújabb darabja volt a legnagyobb hatással. „Imádunk mindent, amit George Miller valaha is rendezett, és A harag útjával abszolút megkoronázta az eddigi életművét – legalábbis addig, amíg a következő filmje ki nem jön” – nyilatkozta az alkotópáros.
A Wall Street farkasa (2013)
Martin Scorsese rendhagyó életrajzi filmje nem másnak a kedvence, mint az olasz Paolo Sorrentinónak, aki Az ifjú pápa című sorozaton kívül olyan nagyjátékfilmeket jegyez, mint A szerelem következményei, az Ifjúság vagy az Oscar-díjas A nagy szépség. Sorrentino úgy látja, A Wall Street farkasa a legremekebb vígjáték, az emberség kortárs drámájával ötvözve. Főhőse saját létezésének jelentését és erejét keresi, de végül rabbá, vagy ami még rosszabb, saját maga foglyává válik. A film ezenkívül szerinte olyan csodás leckét ad stílusból és fantáziából, amit bármilyen rendező megirigyelhet.
Margaret (2011)
A hazánkban kevésbé ismert angol rendezőnő, Joanna Hogg (Szuvenír) egy olyan alkotást választott az évszázad legjobbjának, amit egy fentebb említett direktor, Kenneth Lonergan rendezett, még évekkel A régi város előtt. Az Anna Paquin, Matt Damon és Mark Ruffalo főszereplésével készült, nálunk a tévében sugárzott alkotásban egy New York-i tinédzser 9/11 árnyékában szembesül egy rendkívül összetett morális dilemmával. A több nézőpontból megjelenített mű egyáltalán nem próbálja leegyszerűsíteni a szétágazó történetet, ami fokozza az érzelmi komplexitást és az igazságot, amit közvetíteni akar.
Anyátlanok (2004)
Az amerikai dokumentumfilmes, Joshua Oppenheimer (Az ölés aktusa) egy japán filmdrámát, Kore-eda Hirokazu alkotását találja az elmúlt húsz év legjobbjának. Habár a rendező nem indokolta a döntését, aki egyszer is látta a 12 éves fiú megrázó odüsszeiáját, akit lelkiismeretlen, hanyag anyja magára hagy három kisebb testvérével, akikről így neki kell gondoskodnia, minden bizonnyal egyetért a direktor döntésével, ami ilyeténképp nem is szorul további magyarázatra.
A kígyó ölelése (2016)
A Szerelmem nyara, az Oscar-díjas Ida és a három Oscar-díjra jelölt Hidegháború lengyel direktora, Pawel Pawlikowski úgy véli, A kígyó ölelése című kolumbiai-venezuelai-argentin film eddig az évszázad legjobbja. A néprajzi ihletettségű alkotás egy sámán és a két megszállott fehér ember road movie-ját mutatja be, ami az őstermészet és a globalizáció örökös küzdelméről szóló gigantikus parabolává nemesül. A mű egy őslakos szemével láttatja a gyarmatosítás groteszkségét, és könyörtelenül nekünk szegezi a kérdést: vajon elég bölcsek vagyunk ahhoz, hogy örökségünket ne játsszuk ki mohó anyagi érdekeknek? Pawlikowski pedig azért szereti annyira, mert „olyan helyekre vitt el, ahol még sosem jártam ezelőtt, és ezt a maga sajátos, rendkívül egyedi módján tette”.
(via The Guardian)