Az új Stephen King-filmben van ugyan vérfürdő is, de akkor a legfélelmetesebb, amikor csak halljuk a nyikorgó borzalmat.
Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik falják a Stephen King-regényeket, és a filmváltozatokra is mindig kíváncsiak. És persze azoknak is ajánljuk, akik csak mostanában kezdtek el ismerkedni a horrorkirály mesterműveivel! Kőszívű kritikusoknak és fekete öves horrorrajongóknak viszont nem ajánljuk, ők biztosan láttak már ennél sokkal jobb filmeket is.
Szinte napra pontosan 30 évvel azután, hogy 1989. április 21-én Amerikában mozikba került a Kedvencek temetője, itt a remake! A horrorrajongók legnagyobb örömére az utóbbi időben ismét népszerűek lettek Stephen King régi mesterművei, amiket még a '70-es és a '80-as években írt, és azóta is a műfaj alapvetéseinek számítanak (Carrie, Ragyogás, Holtsáv, Cujo, Setét torony, Állattemető, Az, Rémkoppantók és társaik). Leginkább a 2017-es Az kritikai sikere, no meg persze a 700 millió dolláros rekordbevétele után szaporodtak meg az olyan bejelentések, amelyekben a nagy stúdiók és prémium tévécsatornák egymást túllicitálva akarnak filmet és sorozatot forgatni a horror nagymesterének bestsellereiből.
Az Az ugyanis szépen megmutatta a hollywoodi producereknek, hogy van élet a szuperhősös blockbustereken túl is! Lám, egy jól összerakott Stephen King-adaptációval akkor is dől a lé, ha nincs benne 25 milliós sztárgázsit kérő, Robert Downey Jr.-kaliberű főszereplő, és a CGI mágusoknak sem kell éjt nappallá téve a számítógépek előtt robotolnia a székbe szögezős látványvilághoz. Bőven elég pár karakteres arc, néhány ügyes gyerekszínész, egy hangulatos kisvárosi helyszín, és egy nyikorgó padlójú, ősöreg ház.
Az új Kedvencek temetőjében elvileg minden adott is egy jó horrorhoz! Tragédia ér pár rokonszenves szereplőt, akik nemrég költöztek be álmaik vidéki otthonába – csakhogy ott nem számíthatnak semmi jóra, mert ez bizony démoni erők tanyája!
A temető mellé épült házban elszabadul és tort ül a gonosz – kevés ennél elcsépeltebb horrorklisé létezik. Stephen King 1983-as kultregényében, az Állattemetőben viszont ugyanolyan jól működött, mint az egy évvel korábbi pszeudo-Spielberg-film, a Poltergeist esetében. És Kedvencek temetője remake-nek sincs különösebb oka a panaszra, hiszen nagyjából a játékidő feléig-háromnegyedéig jelesre mondja fel a leckét a Stephen King-toposzokból.
No de mi is egy jó Stephen King-regény vagy -film legfőbb ismertetőjegye? A részletesen kidolgozott, teljesen átlagos főszereplők, akik akár mi is lehetnénk, így nagyon könnyű velük azonosulni. Persze egy tipikus King-szereplőnek többnyire vagy van valami titkolni való, sötét folt a múltjában, vagy az unalmas, szürke kisember-életét egycsapásra megváltoztatja egy egyáltalán nem mindennapi, természetfeletti jelenség, és ebbe a főhős vagy beleőrül vagy belepusztul, vagy ha győz is, mindenképpen maradandó testi és lelki traumát okoznak neki a történtek.
Naná, hogy a Kedvencek temetője is ugyanezt a jól bevált receptet követi! A Creed család túlhajszolt orvos apukája (Jason Clarke) alapjában véve rendes fickó, ezért úgy dönt, hogy a kedves kis háztartásbeli feleségével (Amy Seimetz) meg a két cuki gyerekükkel a zsúfolt Bostonból egy Isten háta mögötti kisvárosba költöznek a szebb, jobb és boldogabb élet reményében. Idilli, erdőszéli kertes házuk persze Stephen King kedvenc féregvermében, Maine államban van, egy olyan országút mellett, ahol hatalmas kamionok döngetnek ész nélkül, az elgázolt háziállatoknak pedig külön kis temetőt hoztak létre az itteni, bizarr maszkokat hordó, furcsa gyerekek.
És van a göcsörtös, vén fák közt egy ősi, elhagyatott indiántemető is, szóval nem csoda, hogy nem sül ki semmi jó abból, amikor Creed apuka és a szomszédban lakó, habókos öregúr (John Lithgow) ide temetik el a család kedvenc macskáját, Churchillt. Aztán pedig egy másik fontos személyt is, akinek a halála nagyon megrázza az apukát... Na és innentől kezdve annyira már nem is jó ez a film.
A készítők valamiért teljesen átírták a könyv eredeti befejezését, így a végeredmény egy ugyanolyan ZS-kategóriás, kaszabolós horror lett, mint amilyeneket szakmányban gyártottak az elmúlt 10 éveben!
Pedig a rendezőpáros, Kevin Kölsch és Dennis Widmeyer egyáltalán nem kutyaütők, ha borzongatásról van szó. A film a feléig-háromnegyedéig igazi beszaratós horror, ami nemcsak a sokkoló hangeffektekkel és hirtelen ijesztgetésekkel (semmiből feltűnő autó, velőtrázó sikítás, ronda szörnypofa, stb.) képes ráhozni a frászt a nézőre, hanem olyan klasszikus trükkökkel is, mint a sejtelmes zene, a kísértetiesen sötét erdő, a ködös mocsár vagy épp a padláson kaparászó, megnevezhetetlen borzalom. Ezek a jelenetek mind-mind nagyon jól működnek a filmben – a moziban mellettem ülő jóember például akkorákat ugrott ijedtében a székében, hogy azt hittem, a következő sokkoló jelenetnél infarktust kap, és beesik a széksorok közé! A Kedvencek temetője első fele tipikusan az a film, amit ha otthon, este nézel meg, a vécére sem mersz kimenni úgy, hogy ne kapcsolj fel mindent a lakásban, és halálra rémülsz minden zajtól – pedig csak a macskád borított fel vagy kapart meg valamit a sötétben!
A színészek nagyon jól hozzák az átélt borzalmaktól fokozatosan bekattanó szerencsétleneket, különösen Jason Clarke, John Lithgow és a kis Ellie-t alakító Jeté Laurence remekelnek. Az erdőszéli házat tényleg felépítették a díszletesek egy erdő szélén, és a szobabelsők is otthonosak, nem olyan sterilek, mint egy rakás másik filmben és sorozatban, ahol egy percig sem lehet elhinni, hogy ezek a szereplők tényleg ott laknak (bár én még mindig elcsodálkozok az olyan blődségeken, mint mikor a főhős csak az emeleti hálószobában veszi le a saras bakacsát meg a koszos pólóját!!!). A címbéli kedvencek temetőjén is szépen látszik, hogy nem CGI-bűvészkedés, hanem tényleg megcsináltak a díszletesek mindent, az indián álomfogó karikáktól kezdve az utolsó korhadt deszkakeresztig, amire gyerekkezek pingáltak rossz angolsággal girbegurba betűket.
Épp ezért vagyok most nagyon szomorú, hogy ezt a torokkaparó, fullasztóan para hangulatot a film második fele alaposan tönkre vágja a sok feleslegesen véres nyiszatolással és a meglepőnek szánt, bugyuta dramaturgiai csavarral. Kellemes borzongás helyett egy kellemetlenül nyomasztó alkotást kaptam, és csak remélni tudom, hogy az a rengeteg, már bejelentett Stephen King-adaptáció ennél azért jobb lesz!
