Bár az ígéretes címmel ellentétben nincs meztelenkedés, Nick Hornby regényének adaptációja elképesztően kedves, szerethető, és meghökkentően sok életbölcsességgel van felszerelkezve. Imádtuk!
Nem állítom, hogy ő lenne a ma élő legnagyobb író, de kevesen tudnak hőseikről olyan empátiával, kedvességgel és humorral írni, mint Nick Hornby. És ehhez némi bónuszként jár a tény, hogy az író tökéletesen otthonosan mozog a modern popkultúrában, zenében – és hardcore Arsenal drukkerként például a fociban is. És ezt igyekszik minden lehetséges alkalommal beépíteni munkáiba is, amitől azok még könnyebben befogadhatóvá válnak – és nem mellesleg nagyon könnyen megfilmesíthetővé. És azt sem állítom, hogy minden Hornby-adaptáció mestermű, mert nem az, de amelyik jó, az nagyon jó – lásd Pop, csajok satöbbi, Egy fiúról vagy legutóbb a Brooklyn, aminek a forgatókönyvéért még Oscarra is jelölték. És a most bemutatott Meztelen Juliet talán az egyik legjobb, ha nem a legjobb Hornby feldolgozás.
És persze megint minden a zenével kezdődik és akörül forog. Merthogy él valahol a világban egy egykor elismert, de mára majdnem elfeledett amerikai énekes-dalszerző, bizonyos Tucker Crowe. Aki úgy 20 éve fogta magát, kisétált a saját koncertjéről, és azóta egyszer lépett fel vagy vett fel új számot. És azért „majdnem” elfeledett, már személye és munkássága köré apró, de lelkes rajongótábor épült ki, és az egyik legnagyobb rajongója, a róla még blogot is vezető Duncan, aki egy szemrevaló, de dögunalmas apró tengerparti angol kisvárosban él, és van neki egy barátnője, Annie, aki már idegrángást kap Tucker Crowe nevének említésére is. Aztán egy nap a régóta frusztrált Annie vitriolos kommentet hagy a pasija blogján, amire nem más, mint az énekes válaszol, és a válaszból hosszas levelezés, egymás megismerése, saját problémáik megosztása lesz, egy meghitt online kapcsolat, aminek megadatik minden esély, hogy igazivá váljon, amikor Tucker családi ügyben Angliába érkezik kisfiával az oldalán.
A Meztelen Juliet nem nagy sztori és nem nagy film, nem is akar az lenni. Egy olyan találkozásról szól, amiben minden benne van, ami kárpótolhat két embert korábbi rossz döntéseiért, hibáiért és megannyi elvesztegetett évért, és ami addig igazán izgalmas, amíg ez elsősorban egy esély, egy lehetőség. Ezzel a rendező, Jesse Peretz (A lökött tesó) is tökéletesen tisztában van, nem is siettet semmit, nem is erőszakol rá semmit a történetre, hagyja szereplőit beszélni. És ez akár baromi unalmas is lehetne, de persze nem az, hiszen hihetetlenül jól megírt párbeszédekről és fantasztikus karakterekről van szó. Igaz, Annie-ben nincs sok különleges, ő csak kedves és őszinte, meg persze baromi udvarias, hiszen brit, de Rose Byrne rendkívül szerethetővé teszi, az igazi sztár azonban az egykori sztárt játszó sztár, Ethan Hawke.
Őt speciel sosem tartottam igazán nagyra, bár kedveltem, és itt látnom kell, hogy tévedtem vele kapcsolatban. Mert évek óta először újra sugárzik belőle az igazi karizma, csak a hangja megéri a mozijegy árát, és tökéletesen hozza azt a lúzert, akivé az évek során az egykori tehetség vált, akinek mindenütt zabigyerekei vannak, aki egy saját lakást sem engedhet meg magának, de aki még most is egy igazi valaki, minden különösebb erőlködés nélkül – és Hawke is abszolút mindenféle erőlködés nélkül játszik, teljesen eszköztelenül. És persze kell ide még valaki, a legnagyobb rajongót alakító Chris O'Dowd komikus, hol pojácaként, hol sajnálatraméltó vesztesként, az ő szerepe azonban nem csak annyi, hogy nevessünk rajta – és nem vele.
Duncan, aki élete nagy részét egy művész előtti tisztelgésre, valaki más munkásságának értelmezésére feltevő rajongó, ezernyi kérdést vet fel, és ez szerves része a filmnek. Mert hiába tud/hisz rengeteg dolgot rosszul példaképéről, ahogy az a személyes találkozás során kiderül, és hiába tartja önmagát Tucker Crowe – akit Hornby Sly Stone-ról mintázott – huszadannyira tehetségesnek és fontosnak, mint azt ahogy Duncan gondolja, mégis igaza van neki is. Mert ez a film nem arról szól, ki a hibás és ki mit rontott el, hanem arról, hogyan fogadjuk el mindezt és tudjunk tovább lépni, elfogadni azt, amit el lehet. Vagy tudják mit, nem is kell magyarázni, miről szól, azon túl, hogy két ember találkozik és csodás dolgok történnek velük.
Azt nem árulhatjuk el, ki a címbéli Juliet, de a Meztelen Juliet producerei között ott van a nagy vígjátékguru, Judd Apatow és Jeffrey Soros, aki mellesleg Soros György unokaöccse, csak meg ne tudják ezt hivatalos körökben, mert akkor a filmnek kampó!
Értékelés: 9/10
