A színészkedés egyre nehezebben megy neki, viszont épp most fejezte be a negyedik könyvét.
Már 22 év telt el azóta, hogy Michael J. Fox elárulta a nagyközönségnek: Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála, ami az orvostudomány jelenlegi állása szerint egy gyógyíthatatlan idegrendszeri betegség, és csak az egyes tünetei enyhíthetők. A most 59 éves színész 30 évesen tudta meg, hogy Parkinson-kóros, de akkor csak a rokonainak és a legközelebbi barátainak árulta el, és mivel csak 10 évet jósoltak neki, inkább az alkoholba, valamint a megfeszített tempójú munkába menekült (1991 és 96 között rengeteg filmet forgatott le egyszerre, és ekkor vágott bele a Kerge város tévésorozatba is). 1998-ban viszont már a nagy nyilvánosság előtt is bejelentette a betegségét, majd visszavonult a hollywoodi rivaldafényből, és azóta is a Michael J. Fox Foundation nevű alapítványán keresztül dolgozik fáradhatatlanul azon, hogy a Parkinson-kór előbb vagy utóbb, de gyógyítható legyen.
A színész évek óta őszintén beszél a sajtónak a számos nehézséggel járó betegségéről, és a kór elleni megfeszített küzdelméről. Legutóbb a People magazinnak adott interjújában mesélt arról, hogy a Parkinson-kór miatt mostanra már memóriazavarai lettek, és nem tud már új szövegeket betanulni, pedig fiatal színészként ez még kimondottan az egyik erőssége volt.
A rövid távú memóriám gajra ment. Mindig is kimagaslóan jó voltam a szövegek és a memorizálás terén. De mostanra akadtak olyan extrém helyzeteim, amikor az utolsó pár munkám alatt már nagyon nehezen boldogultam a szavakkal. Minden alkalommal rettenetesen küszködtem.
A Vissza a jövőbe és a Kerge város sztárja ma már egyáltalán nem biztos abban, hogy folytatni tudja a színészkedést a jövőben, pedig még korántsem érzi magát nyugdíjasnak. Idén a Diane védelmében (The Good Fight) című tévésorozat két epizódjában láthatták a rajongói, tavaly pedig főszerepet kapott a Spike Lee időutazós filmjében, a Viszlát tegnapban. Foxot egy ideje azonban már inkább az írás foglalkoztatja – pont november 17-én fog megjelenni a negyedik önéletrajzi kötete No Time Like the Future: An Optimist Considers Mortality címmel.
Itt kötöttem ki. A gitártudásom már nem a régi. A rajzkészségem többé már nem a régi. Táncolni sosem tudtam jól, a színészi játék pedig egyre nehezebb. Maradt tehát az írás. Szerencsére azt nagyon élvezem. Az optimizmus fenntartható, ha az ember tud hálás lenni, és ami ebből következik, hogy képes az elfogadásra. El kell tudni fogadni, hogy ez a dolog megtörtént, és el kell fogadni olyannak a helyzetet, amilyen. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem törekedhetünk a változásra. Ez nem azt jelenti, hogy büntetésnek vagy vezeklésnek kell elfogadnod [például a Parkinson-kórt], hanem csak azt jelenti, hogy tudni kell a helyén kezelni. Szembe kell nézni azzal, hogy mennyi van még hátra az életünkből, aztán tovább kell lépni!
Michael J. Foxnak tehát saját bevallása szerint 60 felé közeledve egyre embert próbálóbbak a mindennapjai, mégis örök optimizmussal tekint a jövőbe:
Az elmúlt pár évem sokkal nehezebb volt, mint a korábbiak. De úgy érzem, meg vagyok áldva, ami egészen hihetetlen dolog. Az élet szép.
