Azt mondjuk, jó lenne tudni, mi a „minisorozat” definíciója, mert a Netflix új, valós eseményeket feldolgozó szériáját, Az örökösnő álarca mögöttet ugyan miniként aposztrofálják, de a kilenc, egyenként legalább egy órás epizódból álló sorozata minden, csak nem mini. Inkább egy maratonról van szó, főleg annak fényében, hogy a magát német örökösnőnek kiadó, valójában orosz Anna Sorokin történetét ennél sokkal rövidebben, egyszerűbben is el lehetett volna mondani. Igaz, ez nem csak Anna története, hanem az ő történetét megíró Vivian története is.

Vivian Kent (Anna Chlumsky) egy, a sorozat kedvéért kitalált újságnak dolgozik, de egy múltbeli szakmai hiba miatt a rangsor legalján küszködik, és amikor elé kerül a szélhámos Anna Delvey (Julia Garner) ügye, érzi, hogy ebből sokkal többet is ki lehetne hozni. Nagy nehezen eléri, hogy ő foglalkozhasson az üggyel, csakhogy nem tud semmit és nem tud semerre elindulni. A dúsgazdag New York-i elit tagjai, akiket Anna megvezetett, nem szívesen beszélnek, ahogy maga a lány sem, hiszen tudja, neki csak árt, ha még több minden derül ki róla. Milyen kártyát lehet ilyenkor kijátszani, mivel lehet rávenni a csalót arra, hogy „kiadja magát”? A híressé válás ígéretével, legalábbis Shonda Rhimes (A Bridgerton család) forgatókönyvíró és showrunner verziójában.  

Rhimes aprólékosan és óriási műgonddal meséli el Anna történetét, illetve azt, hogyan tudja ezt a történetet visszafejteni az újságírónő, aki mellesleg terhes, és aki nem mellesleg a sztorit valóban feltáró Jessica Pressler alteregója. Pressler írta meg azt a sztorit is, ami alapján a Jennifer Lopez-féle A Wall Street pillangói (2019) is készült, de hogy miért volt szükség arra, hogy valaki más legyen az, akiről mindenki tudja, hogy kicsoda, azt csak a jó ég tudja. Illetve nyilván azért, hogy a készítőknek jusson némi alkotói szabadság, és feltehetőleg azért, hogy legyen mivel védekezni személyiségjogi perek során, de most pont ugyanúgy veszünk el a részletekben, mint ahogy Rhimes elveszik a több mint 9 órás összjátékidőben.

Aminek az a lényege, hogy Anna mindenkivel elhiteti, hogy német, az apja dúsgazdag, és a 25. születésnapján több mint 60 millió euró üti a markát, amely jelenleg egy befektetési alap része, de a dúsgazdagok nem csak ezért állnak vele szóba, sőt, ájulnak el tőle.

Azért lett belőle kisebb sztár a New York-i elitben, mert még náluk is nagyobb sznob volt, náluk is arrogánsabb és modorosabb.

És mert remek ízlése volt, és jó emberismerő volt. Anna nem csak szélhámos volt, hanem valaki akart lenni, fedezet nélküli hitelekből felépíteni egy kisebb birodalmat, de azon bukott el, hogy egy közeli barátját is lehúzta, aki nem hagyta annyiban a dolgot. Ami egy izgalmas sztori, ha nem is hajmeresztően izgalmas, pláne nem ilyen hosszan elnyújtva.

A széria gyakorlatilag mindenkivel külön foglalkozik, akinek valamilyen kapcsolata volt az arrogáns, mindig fölényeskedő Annával – kivéve Macaulay Culkint, pedig vele is jóban volt -, miközben újra és újra visszatérünk az újságíró Vivianhez és Anna ügyvédjéhez, Toddhoz (az iráni születésű Arian Moayed). Ami teljesen felesleges időpocsékolás. A 9 epizódból legalább egy rész teljesen funkciótlan, de ha szigorúan vesszük, lehet, hogy három is simán elhagyható lett volna, és legalább háromszor hittem azt, hogy akkor most lezárják a történetet, de nem! Nem kell tudnunk mindenről, és nincs türelmünk az üresjáratokhoz, és nem kell ahhoz három epizód, hogy valami lényegtelen dolog kiderüljön. Ami nem jelenti azt, hogy a széria rosszul lenne megírva, csak azt, hogy nincs benne igazi hangsúly.  

A nyolcadik évad elején a hősnőnk – nem Delvey, hanem az újságírónő – arra panaszkodik, hogy senki sem az igazi sztorit látja a történetben, de amikor visszakérdeznek, hogy akkor mi az igazi sztori, ő sem tudja pontosan megnevezni. Csak motyog valamit az osztálykülönbségekről, társadalmi mobilitásról és a kapitalizmusról, és maga a sorozat sem tudja, mi a lényeg. Van, hogy arról papol, hogy azok is bűnösök, akiket Anna átvert, és azok is, akik nyernek az ügyön, ami ironikus, vagy inkább fals, mert

az ügyön nagyon sokat nyerő Jessica Pressler ott van a producerek között,

és van, hogy meg akarja találni az érző embert a szélhámos mögött. Van, amikor azt akarja megmutatni, milyen nehéz egy nőnek ebben a társadalomban, és van, amikor csak egy jó sztorit akar elmondani, és ez utóbbi esetben egész élvezhető.

Van persze más is, ami élvezhető itt, mint Julia Garner Annaként, és érdemes eredeti nyelven nézni a sorozatot, mert mind a kiejtése, mind a hanghordozása zseniális, de minden más szempontból is elképesztő munkát végzett. Mert nem egyszerű elérni azt a hatást, hogy egyszerre legyél lenyűgöző, figyelemfelkeltő, és olyan szinten tenyérbemászó, hogy a néző a legszívesebben kidobna az ablakon. Jó magasról.

Értékelés: 7/10