Óriási hype közepette érkezett meg az idei év egyik legjobban várt tévésorozata, a nyomasztóan sötét jövőképet bemutató A szolgálólány meséje. Sok helyen, sokféle nézőpontból írtak már róla (testvérlapunk, a Dívány kritikája itt olvasható), én az első néhány rész megtekintése után fanatikus Mad Max- és Menekülő ember-rajongóként igyekszem elhelyezni a korábbi mozifilmes és tévés disztópiák sorába.

Az MGM sikergyanús sorozata a nem is olyan távoli, rideg jövőben játszódik. Egy fundamentalista vallási szekta vette át a hatalmat, és a csökkenő gyermekszületési ráta miatt igen szigorú törvényeket léptettek életbe – sajátos kasztrendszerbe sorolva, lényegében tenyészkanca státuszba lökve a még fogamzóképes nőket. A környezeti katasztrófák és polgárháború sújtotta Amerikát egy militarista elit irányítja vaskézzel, egy regimentnyi katonára és egy torz logikájú apácarendre támaszkodva. Utóbbi csoport tagja a címbéli szolgálólány, Offred (Elisabeth Moss) is, aki a rendtársaival együtt azoknak a magas rangú vezetőknek a háztartásában dolgozik béranyaként, akiknek természetes úton nem lehet gyerekük a saját feleségeiktől (neki a kicsit bogaras parancsnokot alakító Joseph Fiennes jutott).

A nyílt szexrabszolgaságra és vallási fanatizmusra épülő rezsim mindenhatósága iszonyúan ijesztően jelenik meg a főszereplők mindennapjaiban, a néző szinte kényelmetlenül érzi magát egyes jelenetek alatt. Ezek mellett szinte már apróság tűnik, hogy természetesen itt is, mint minden diktatúrában, mindenhol jelen van a belső ellenségtől való beteges rettegés. A karhatalom a legapróbb közösségbe is besúgókat telepített, így a bizalmatlanság, a társas magány még azoknak a nőknek az idegeit is felőrli, akik a vasakaratukkal ideig-óráig képesek eltűrni, hogy olyasvalakivel létesítsenek szexuális kapcsolatot, akivel a diktatúra előtt szóba sem álltak volna.

Offred azonban legalább olyan kemény csaj, mint Sarah Connor vagy Ellen Ripley. A rendtársnői közül sokan a jólétért cserébe elfogadták a tenyészkanca státusszal járó kiváltságokat és a viszonylagos jólétet, mivel bizonyos szempontból még ez is jobb, mint hólyagos kelésekkel meghalni a „gyarmatokon”, azaz a civilizáción túli fertőzött zónában. Neki azonban a kataklizma előtt volt egy férje meg egy kislánya, a legjobb barátnője pedig leszbikus volt – hősnőnk a velük töltött közös emlékekből merít erőt a diktatúra embertelenségében. A forgatókönyvírók nagyon jól játszanak a két (olykor több) idősíkkal, torokszorító kontrasztba állítva azt, hogy

mindazt, ami a mai, modern társadalmunkban a világ legtermészetesebb dolga, egy kamukeresztény idióták vezette, xenofób, múltba révedező, puskapormániás politikai elit egy tollvonással megszüntetheti, a híveik pedig még tapsolnak is hozzá.

Ha körülnézünk a nagyvilágban, aligha véletlen, hogy pont most készült sorozat A szolgálólány meséjéből. Az eredeti alapanyag, Margaret Atwood kanadai írónő azonos című regénye ugyanis már jóval korábban, 1985-ben megjelent, egyfajta harcos feminista válaszként George Orwell 1984-ére és Robert Merle Védett férfiakjára. Ám ahogy a jó disztópiák többsége, a sorozat a jelen társadalmi problémáit vetíti ki a rideg jövőbe, mintegy figyelmeztetésképp, hogy ilyesmi soha ne következzen be.

George A. Romero plázában tomboló zombijai a Holtak hajnalában a második világháború utáni fogyasztói társadalomba belekényelmesedett emberek karikatúrái voltak (gondoljunk csak a Black Friday-leárazások idején megőrülő embermasszára). A Mad Max a fiatal, westernfilmrajongó George Miller zsigeri válasza volt a '70-es évek olajválsága idején bepánikolt amerikai autósokról szóló híradásokra. Az Éhezők viadala-könyveket és -filmeket pedig ugyanúgy a nézettségi verseny megnyerése érdekében bármire képes tömegmédiától való irtózás hívta életre, ahogy Schwarzenegger Menekülő emberét is a maga idejében. Ebbe a sorba szépen beleilleszkedik A szolgálólány meséje tévés verziója – nem nehéz felfedezni benne napjaink gendervitáit, liberalizmusellenes szólamait, a régenmindenjobbvoltozó, csökönyös modernizmus-ellenességét vagy a nőket másodrendű állampolgárokként kezelő társadalmak bosszantó avíttságát.

Ez a sorozat tehát fontos üzenettel bír, így még az is megbocsátható, hogy súlyos dramaturgiai hibái vannak. Ott van például a diktatúrát előkészítő, nőket diszkriminalizáló törvények életbe léptetését megmutató jelenet. A főhős jól kereső, nagyvárosi nőként egyik nap azzal szembesül, hogy nem tud fizetni a bankkártyájával egy kávézóban, aztán mire visszaér az ebédszünetéről a melóhelyre, a teszetosza főnöke közli, hogy minden női alkalmazott ki van rúgva. Az ilyen jogszabályokat biztosan nem lehetne keresztülverni a törvényhozáson úgy, hogy legalább előtte pár nappal ne szivárogna ki, és ne robbanna fel tőle a fél internet.

De ami még ennél is nagyobb baki, az az, hogy a spiclikről szóló jelenetek közhelyesek. Ordít róluk, hogy olyasvalaki írta, aki csak hallomásból (jobb esetben a törikönyvből) ismerte az európai diktatúrákat. Nekünk, magyaroknak, akiknél szinte naponta derül ki valakiről, hogy az állambiztonságnak dolgozott a rendszerváltás előtt, nemcsak hogy közvetlenebb tapasztalataink vannak a kollégákról és barátokról jelentő besúgók szomorú világáról, de sokkal jobb filmjeink is.

Kiknek ajánljuk? A sorozatkedvelő anyukáknak csak saját felelősségre. Azok viszont, akik már unják, hogy disztópia témában csak Mad Max-, Walking Dead és Éhezők viadala-klónok készülnek szakmányban, mindenképp tegyenek vele egy próbát!

Ítélet: 7/10

A szolgálólány meséje itthon az HBO GO-n tekinthető meg, regisztrációt követően.