Élt egyszer valaha régen egy halász. Egy szerény kis kunyhóban lakott a tenger partján a feleségével. Minden áldott nap kiment halászni, kivetette a horgot, s várta, várta a halat. Egy szép napon megint ott horgászott a parton, bámult a szép tiszta vízbe, üldögélt a botja mellett, és türelmesen várt, egyre csak várt. Egyszerre csak meg rándult a zsineg, lemerült a horog a mélybe, s ahogy a halász fölhúzta, egy nagy lepényhal tátogott rajta.
- Hallod-e, te halász - szólalt meg -, kérlek, hagyd meg az életemet, nem igazi lepényhal vagyok én, hanem elvarázsolt királyfi. Mit használ neked, ha megölsz? Inkább dobj vissza a vízbe, hadd lubickoljak tovább.
- Menj csak az utadra - felelte a halász -, hogyan is bántanék egy lepényhalat, amelyik beszélni tud? Azzal visszacsusszantotta a halat a szép tiszta vízbe, fölszedelőzködött, és hazament a kunyhóba a feleségéhez.
- Ó, te szerencsétlen - korholta az asszony, - Nem látod, milyen utálatos mindig ebben a nyomorúságos kis kunyhóban lakni, büdös is, mocskos is: kívánhattál volna magadnak egy szép kis házat. Menj csak vissza a partra, hívd ki a vízből a halat, mondd meg neki, szeretnénk egy szép kis házat; biztosan megadja.
És ez így is lett. A szófogadó halász visszament a tóhoz, és elmondta asszonya kívánságát. Amit aztán még 3-szor meg kellett ismételnie a halásznak, mert telhetetlen asszonyának a végén még a kastélya is kicsinek bizonyult. Az egész országra kivetette hálóját a telhetetlen feleség, királynő akart lenni.