Ritkán láthatunk chilei filmet, így megnyugvással konstatálhatjuk, hogy ez alkalommal szó sincs latinos bőbeszédűségről, itt nem lesz mellébeszélés.
A nyitóképeken gyakorlatilag semmit sem látunk, csupán matt fénypaszmagokat, váltakozó árnyékalakzatokat, viszont halljuk amint két izzadt test zihálva ritmusosan egymáshoz cuppan. Nem látjuk, csak halljuk azt, amit már nem szokás szeretkezésnek nevezni, hogy ne kelljen piros karikát kitenni, definiáljuk e tevékenységet egyszerűen párzásnak. Közeledik a végkifejlet, egyre gyorsabb a ritmus, a zihálás sikoltásba csap, a kamera által mutatott kép is kezd jelentést nyerni: a furcsa fény-árnyékjátékot az okozta, hogy az operatőr, mintegy felütéseként a filmnek, keresi a lepedő alatt a párzó párt. Az orgazmus közeledtével meg is találja őket. Líraian erotikus képek, pornografikusan dévaj hangok.
Egy ágyon látjuk a párt Az ágyban című filmben, szeretkezés (párzás) után, izzadságtól csatakosan, hallgatva, némán. A lány töri meg a hosszú csendet, cigivel kínálja a fiút. Háttérben, fejük felett neonfelirat villog: SEXIT. "Afféle" motelszoba. Hosszú beszélgetés kezdődik a fiú és a lány között, amely a film végéig kitart, de nem az a szappanoperákból ismert latinos csacsorászás, hanem szaggatott párbeszéd folyik kettőjük között, amelyet rendre cigi-, tévé-, rádióhallgatás- és párzásszünetek szakítanak meg. Olyan beszélgetés, amelyet ágyban szoktak párok folytatni, előtte és utána. Intim, csapkodó, mély és játékos. Hogy ez egy ebbe voyeurként, leskelődőként csatlakozó nézőt mennyire érdekel? Nos, ez nagyban függ egyrészt magától a nézőtől, mennyire pszichologizáló, lelkizős alkat, illetve és főleg, a szereplők beszélgetése mennyire érdekes.
Nagy feladat és nagy merészség bevállalni ilyen filmet egy rendezőnek. Másfél órára lekötni a néző egyre könnyebben elrebbenő figyelmét mindössze két ember beszélgetésével igen komoly feladat, még ha van egyáltalán hiteles, igazinak ható párbeszédekkel megírt forgatókönyve is. Matias Bize chilei rendező szereti az efféle "klausztrofób" helyzeteket, korábbi filmje (Sabado, esküvői videó-una película en tiempo real) is gyakorlatilag egy helyszínen, szinte vágás nélkül készült. Az 65 perc volt, eme újabb, az ágyban forgott filmje már 85 perc, és több vágás is van már benne. Azonban e vágások csupán a kamera látószögének, helyzetének, a beállítások változásaira utalnak, nem a cselekményt szabdalják a dramaturgia szabályainak megfelelően, mint az szokásos. Tehát gyakorlatilag ez is felfogható egysnittes filmnek. E filmezési mód elképesztő koncentrációt követel rendezőtől, a stáb tagjaitól és a majdnem végig meztelen színészektől egyformán. Nem tűnik végtelennek a csaknem másfél óra, tehát e feladatot megoldották, bizonyságul ezt néhány fesztiválon díjakkal is honorálták.
A film cselekménye a két szereplő, Daniela (Blanca Lewin) és Bruno (Gonzalo Valenzuela) párbeszédéből bomlik ki. Megtudjuk, egy bulin ismerkedtek meg aznap este, tehát tulajdonképpen ismeretlenek egymás számára. Aztán beszélnek filmekről, filozófiáról, saját életükről éppúgy, mint a csók általi nyálcserében keveredő bacilusok tömkelegéről, és más banális dolgokról. Közben előttünk, leselkedő nézők előtt két nem túl boldog élet sejlik fel, amelyek e kósza éjen pillanatnyi örömöt, társat keresve és találva fonódnak egybe, csakhogy törvényszerűen szétváljanak, amint pirkad.
Az ágyban attól függetlenül, hogy a két szereplő mindvégig majdnem meztelenül mutatkozik, szeretkezik, kifejezetten ízléses, csendes, melankolikus film. A vásznon magától értetődő természetességgel mozgó, játszó színészeknek, valamint a természetesen megírt párbeszédüknek köszönhetően nem unatkozik a néző, bár másfél órán át nézi két ember életét. Semmiképpen nem tömegmozi, inkább egy intim együttlét élménye ez. Nem meglessük őket, mint Zsuzsannát a vének, inkább mint meleg nyárestén kikönyökölve a gangon hallgatni a ház zaját. Otthonos érzés.
