King Kong, a legnagyobb király visszatér

Valamikor a kilencvenes évek hajnalán, az akkor még viszonylag újdonságnak számító műholdas külföldi csatornák egyike (Super Channel, talán) valamiért többször is a King Kong című 1933-as fekete-fehér szörnyfilmet találta a legmegfelelőbb programnak szentestére. Így aki az éjféli mise ájtatossága, vagy a Názáreti Jézus háromszáznegyvenkettedik levetítése helyett az angol adóra kapcsolt, az egy vakuvillogással felhergelt túlméretezett Csitával találta magát szemben, amint épp átrendezi New York utcáit. Ez csak arról jutott eszembe, mert ismét decemberben tombol a düh, de persze a kettőnek semmi köze egymáshoz, hisz egyszerűen az ünnepeket megelőző időszak az egyik legkiemeltebb az évben a premiereket illetően.

Peter Jackson egyébiránt újabban gyakran mondogatja, élete álma vált valóra a King Kong elkészítésével, amelynek eredetijét látva döntötte el gyerekfejjel, hogy filmrendező akar lenni. Az erre a napra rendelt utolsó - előtti? - élcelődés következik: nyilván öt éve még A gyűrűk ura megrendezése volt élete álma, s azért ne jussunk már el odáig, hogy világéletében ezt tervezte, míg a Tolkien-trilógiát csak amolyan ujjgyakorlatként dobta össze, sebtében... De ezt tényleg csak a mihez tartás végett írom, hisz szívből kívánjuk, hogy még sok ilyen élete álmát valósítsa meg, nekünk, nézőknek addig jó. Egyébként Kongot itt, akárcsak Gollamot ott, ismét egy hús-vér színész mozgásait, mimikáit bitekké-bájtokká alakító technikával hozták létre, s mindehhez ugyanaz a színész, Andy Serkis szolgáltatta a "mintát". S hogy még egyet csavarjunk a dolgon: az aktor saját valójában is szerepel a filmben, ő alakítja a hajó szakácsát.

A további "valódi" szereplők között a meglepően tényleg szemét filmrendezőt alakító Jack Black, és az Oscar-díjas Adrien Brody nevét harsogják a plakátok, mi azért emlékezzünk meg Tom Hanks fiáról, Colin Hanksről is! Persze ők együtt sem sok sót esznek meg a gyönyörű Naomi Watts mellett, aki úgy játszik ahogy, ám Jackson láthatóan imádja - bár a hölgy hitelességét vizsgálva legalábbis egy pajzán félmosolyt engedjünk meg magunknak, midőn eszünkbe jut, hogy a Mulholland Drive-ban pontosan ezt a csupa ártatlanság szende szőke színésznő-szerepet hozta, egy ideig, hisz aztán egyik pillanatról a másikra csapott át leszbikus szexdémonba, he-he.

Jackson egyébként a King Kong 1976-os John Guillermin általi újragondolásáról (ami amúgy nem rossz, csak az árnyékolja be a rendező életpályáját kissé, hogy '86-ban elkészített egy folytatást is, mondván Kong nem is halt bele a zuhanásba, csak kómában van...) tudomást sem vesz, az ő nagy kedvence a '33-es eredeti darab, ehhez nyúlt, ezt élesztette fel. Épp ezért míg az előző King Kong, a film készítésének jelen idejébe helyezte át a történetet, addig Jackson megmarad az eredeti, a gazdasági világválság korában. És lássuk be, ez volt a nehezebb, hisz nem csak a különböző lényeket, de magát a harmincas évekbeli New Yorkot is elő kellett varázsolnia a lenyűgöző vizuális effektek segítségével. Már ez is lélegzetelállítóra sikerült, így egyúttal remek keretet szolgáltat a háttértörténet viszonylag aprólékos kibontására.

Erre szükség is van: kerek egy óra telik el a teljes filmidő több mint 180 percéből, mire egyáltalán megérkezünk arra a bizonyos Koponyák-szigetére, ahol megállt az idő, néhány millió évvel ezelőtt, s hogy addig sem unatkozunk, az a forgatókönyv egyik nagy erénye. Ettől függetlenül természetesen nem ez teszi giga-produkcióvá a King Kongot, hanem az akció maga. A boszorkánykonyha neve Weta Digital, az ő munkájuk gyümölcse, hogy alig két évvel az utolsó A gyűrűk ura epizód után ismét óriásit lépett előre a filmgyártás a trükk-arzenál terén, így jelen állás szerint a King Kong az e tekintetben vett non-plus-ultra, efelől semmi kétség!