A szív ritmusára dobog

A zenei dokumentumfilmek ugyanazokkal az eszközökkel dolgoznak: miközben a "beszélő fejek2 elmesélik az adott muzsikus, muzsikosok sorsát (késztetéseit stb.), klipszerű próba- és koncertfelvételeket láthatunk. A finn filmmindenes, Mika Kaurismäki, az ismertebb rendező Aki Kaurismäki Rio de Janeiróban élő bátyja 2008-as opusában sem törekszik arra, hogy alapjaiban újítsa meg a műfajt. Ellenben az ötletesen, színekben gazdagon fotografált (tiszteletünk az operatőrnek, Jacques Cheuiche-nek) Hangtükör című filmet az teszi mássá és jobbá, hogy szív van benne, nagyon nagy.

Örömöt hoznak

A panamai születésű, New Yorkban felcseperedett világhírű dobvirtuóz, Bill Cobham alakja és zenéje köti össze a több helyszínen rögzített anyagot. Az amerikai nagyvárosi (zenei) gyökerek bemutatása mellett bebarangoljuk a nagyvilágot, ahol Cobhamnak valamilyen "dolga akadt": járunk finnországi nagykoncerten (és előkészületén), brazil bádogtelepen fesztiválra gyakorló kisdobosok között, vagy éppen Svájcban, egy autista foglalkoztató-házban. Ez a dolog – hogy nagy szavakat használjunk, még ha elkoptatottak is – az, hogy a zene, a ritmus az élet ereje. Gyógyít, örömöt hoz, reményt ad.

A brazíliai és svájci fiúk (és lányok)

[img id=294315 instance=1 align=left img]Minden mesterkéltség nélkül mesélnek arról az emberek, mit nyújt számukra a zene, hogyan alakítja az életüket. Mika Kaurismäki a brazíliai kisrácokat úgy állítja a kamerája elé – két kisfiúra és egy kislányra fókuszálva –, hogy ők a maguk természetes szépségében és keresetlenségében hitelessé képesek tenni az elcsépelt közhelyet: nem csupán a jelenük meghatározója a zene, hanem a jövőjük kulcsa. Csillogó szemeiken azonban az is látszik, hogy ha mégsem válnának iszonyúan gazdag zenészekké – vagy minimum olyan világhírességgé, mint Cobham –, semmi baj, a zene már most is, eddig is nyújtott elég örömöt az életükben. A Hangtükör több szálából ez a brazil – és a svájci a legerősebb. Utóbbiban az autisták és a zene viszonyát figyelhetjük meg, és persze nem az a csoda történik meg, amit, mondjuk, egy hollywoodi produkció esetében elvárnánk, miszerint a betegek a muzsika hangjaira egy csapásra meggyógyulnak, hanem láss kicsi csodát: igenis megnyílnak és mosolyognak. Bekapcsolódnak Cobham és barátai alkalmi intézeti fellépésébe – és magukkal ragadja őket a ritmus. A boldogság.

Érzelmi érintettség

Mika Kaurismäki nem első ízben fogott zenei dokumentumfilmbe – legutóbbi moziját (Szerelmek háza) leszámítva érdeklődése egyébként is régóta inkább a dokumentumanyagokra irányul, semmint a nagyjátékfilmek felé –, a 2005-ös Brazil ritmus az első igazi őshonos nagyvárosi zenét, a chorót vette vizsgálata tárgyául. Abban is és ebben a filmben is a rendező (és forgatókönyvíró és producer) érzelmi érintettsége közös. A zenét és a filmet meghatározza a ritmus, lüktetnek, mint az élet. Ehhez társul a rendező jó ritmusérzéke, miszerint nem beszélteti túl a figuráit, megfelelő arányban szerepel együtt a szöveg és a zene, egyik sem válik a másik terhére, hanem egymást erősítik.

A Hangtükör képeiben, hangulatában – és persze zenéjében erős. A jazz-rajongók éppúgy megtalálhatják benne a maguk kedvenc szcénáit, mint a Michael Jackson-fanok – a brazíliai "kisdobosok" karneválja megidézi az amerikai szupersztár They Don't Care About Us című "dobolós" klipjét, nyilván nem azért, mert a videóból merítkeztek, hanem fordítva: a híres videó töltekezett a dél-amerikai utcazenéből –, az érzékeny néző tetszését pedig az nyeri el, ahogy a sérült emberek a zenével kapcsolatot tudnak teremteni embertársaikkal és környezetükkel. A film jóleső érzéssel tölti meg a nézőjét, megtisztítja szívét, és mosolyt csal az ajkaira.

Kinek ajánljuk?
- Aki szereti a színvonalas zenei dokumentumfilmeket.
- Aki nyolcvan perc reményre és feltöltődésre vágyik.
- Szomorúaknak.

Kinek nem?
- Aki azt mondja: vagy zene, vagy szöveg – a kettő együtt nem működik.
- Botfülűeknek és kérges szívűeknek.
- Akinek dobos lakik a szomszédjában.

8/10