Fekete Macbeth

Welles, aki csodagyerekként kezdte a karrierjét (tízévesen már darabokat írt és rádiójátékokban szerepelt, 16 évesen pedig Írországban turnézott színpadi színészként) első nagyobb sikereit a színház világában érte el. Nemrég mutatták be az előzetesét a Macbeth tragédiája című filmnek, amelyben Joel Coen rendező fekete bőrű színésszel, Denzel Washingtonnal a főszerepben álmodta vászonra Shakespeare tragédiáját – ami elvileg kisebb fajta szenzációnak számít. Kivéve, hogy mindezt, sőt sokkal többet Welles már megjátszotta, méghozzá 1936-ban, amikor a Federal Theatre Project berkeiben New Yorkban kizárólag afroamerikai színészekkel vitte színre a darabot.

Welles Macbeth-je igencsak látványos volt, hiszen

nem kevesebb mint 150 színész szerepelt benne.

A fekete művészeket illető forradalmi újítás pedig nem csak úgy lógott a levegőben: a mindössze 21 éves alkotó a Shakespeare-drámát egy mitikus haiti szigetre helyezte, skót boszorkányok helyett pedig vudu varázslatot írt bele (a produkció úgy is vált híressé mint a Vudu Macbeth). Szakmai körökben az előadás hatalmas sikert aratott, és tovább erősítette a rendező csodagyerekimázsát, de el lehet képzelni, mit szólt egy átlagos fehér amerikai a harmincas években Welles újításához.

Világok harca

Színpadi munkáival párhuzamosan a színész-író-rendező-konferanszié a rádió világában is tevékenyen részt vett (sőt: rádiós keresetét gyakran forgatta be színházi projektjeibe), és ezen a területen tett szert először nemzetközi hírnévre. A világsajtót is bejárta ugyanis annak a rádiójátéknak a híre, amit 1938-ban Welles rendezett és narrált H.G. Wells Világok harca című sci-fi regénye alapján (ebből a könyvből készült később többek közt a Steven Spielberg által Tom Cruise főszereplésével forgatott 2005-ös filmverzió is). A népszerű városi legenda szerint pedig az előadás olyan élethűre sikerült, hogy a közönség egy része azt hitte, hogy nem fiktív darabot, hanem valódi közvetítést hallgat, ezért tömeghisztéria és pánik tört ki az amerikai nagyvárosok utcáin.

A valóság ezzel szemben az, hogy a korabeli sajtó erősen eltúlozta a Welles-féle Világok harca fogadtatását, nagyrészt azért, hogy lejárassák a konkurenciának tekintett médiumot (vagyis a rádiót). Az amerikai hallgatók természetesen nem voltak teljesen hülyék, és nem gondolták azt, hogy marslakók árasztották el a Földet, csak sokan lemaradtak arról a bejelentésről a hangjáték elején, hogy fikciós produkcióról van szó, és mivel a küszöbön állt a II. világháború, azt hitték, a rádiócsatorna egy valódi invázióról számol be. Utcai tömegjelenetek viszont nem voltak, inkább csak a telefonvonalak égtek, az emberek ugyanis azonnal tárcsázni kezdték a lapokat és a rendőrőrsöket. Az újságok munkatársai egyébként az eset után Wellest személyében is sokat támadták, így innen eredeztethető, hogy később is egyszerre volt híres és hírhedt.

Aranypolgár

Rádiós és színházi sikerei után az RKO filmstúdió elnöke 1939-ben példátlan ajánlatot tett Wellesnek – főleg, ha azt vesszük, hogy az alkotó a filmkészítés terén még szinte teljesen tapasztalatlannak számított (rövidfilmeken kívül csak egy jelentéktelen, egyórás romkomot rendezett). A csodagyerek két nagyjátékfilmet valósíthatott meg a stúdiónál, amelyeket ő írhatott, rendezhetett, játszhatott bennük és a producerük is ő lehetett – és ami az igazi felháborodást keltette szakmai körökben:

Welles ezt követően több filmtervet is vitt az RKO-nak, ahol végül a harmadikat fogadták el: ez lett az Aranypolgár, minden idők egyik legjelentősebb filmalkotása – amelynek az útja azonban közel sem nyílegyenesen vezetett a siker felé. Orson Welles a scriptet Herman J. Mankiewicz forgatókönyvíróval együtt írta (Mankiewiczről és az Aranypolgárban való részvételéről szól David Fincher Mank című életrajzi filmje), de a közös munka nem volt épp zökkenőmentes. Egyes vélemények szerint a rendező kisemmizte forgatókönyvíró-társát, és a scriptet egyedül Mankiewicz írta. Welles beleállt a támadásokba, és azt állította, több részt is ő írt a könyvből, ezenkívül sokszor át is írta Mankiewicz sorait.

„És a végén természetesen én voltam az, aki megvalósította a filmet,

aki a döntéseket hozta; azt használtam Mank részéből, amit akartam, és azt őriztem meg, legyen ez a döntés jó vagy rossz, ami tetszett nekem” – nyilatkozta az alkotó. Az viszont vitathatatlan, hogy Welles minden erejével igyekezett kisajátítani magának a dicsőséget – állítólag még azt is megpróbálta, hogy kivásárolja Mankiewicz forgatókönyvírói kreditjét, hogy egyedül az ő neve szerepeljen a stáblistán. Végül közösen nyertek Oscart a scriptért, ám a díjátadón egyikük sem jelent meg átvenni a trófeát.

A szakmai és kritikai sikerek ellenére (az Aranypolgárt a filmkritikusok is szerették)

a film nem szólt nagyot a mozipénztárakban,

aminek az volt az oka, hogy Mankiewicz a főhőst, akiről nem fest valami előnyös képet, William Randolph Hearst sajtómágnásról mintázta – bosszúból amiatt, hogy kikerült a köreiből. Amikor Hearst ezt megneszelte, megtiltotta az újságjainak (amiből rengeteg volt neki), hogy írjanak a filmről, és hatalmas nyomást helyezett a hollywoodi közösségre, hogy süllyesszék el az Aranypolgárt. Az RKO vezetőjét állítólag azzal is megkeresték, hogy kap egy rakás pénzt, ha cserébe megsemmisíti a mű negatívjait.

Ez szerencsére nem történt meg, de az Aranypolgár végül

így hamar kikerült a mozikból. Sok-sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Amerika és a világ megbecsülje, és elnyerje méltó helyét a filmkánonban. Hogy miért is olyan nagyszerű alkotás, arról ebben a cikkünkben írtunk korábban.

Harc a stúdiókkal

A stúdiók ízléséhez képest önfejű és összeférhetetlen alkotót nem mindenhol kényeztették annyira, mint az RKO-nál: pályája későbbi szakaszán rengeteg konfliktusa volt a stúdiórendszer fejeseivel, így több filmjét durván újravágták vagy be sem mutatták. Az egyik leghírhedtebb ilyen eset az 1947-es A sanghaji asszony című film noirral történt, amelynek forgatásakor a Columbia Pictures embere olyan elégedetlen volt Welles verziójával, hogy

újravágatta az egész filmet, sőt még újraforgatást is elrendelt.

Végül az alkotó víziójából nem kevesebb mint egy órát távolítottak el A sanghaji asszonyból: a legnagyobb mértékű csonkítás a vidámparkbeli végső csúcsjelenetet érintette. De hiába számított bemutatásakor a film kisebbfajta katasztrófának (Welles a kísérőzenén is nagyon ki volt akadva), a tükörlabirintusbeli zárlat azóta hivatkozási ponttá vált a noir- és a filmtörténelemben.

A másik hírhedt ügy, ami az alkotó és a stúdiók között történt, egy másik film noir, A gonosz érintése esete. Először úgy volt, Welles csak szerepelni fog az 1958-as opusban, de főszereplőtársa, Charlton Heston keményen lobbizott az érdekében, így végül a rendező is ő lett – és hozta magával több korábbi alkotótársát és partnerét is, köztük Maurice Seiderman maszkmestert az Aranypolgárból, illetve Joseph Cotten színészt az Aranypolgárból, A sanghaji asszonyból és Az Ambersonok tündöklése és bukásából. A forgatás a régi és az új munkatársakkal simán zajlott, és Welles sem a határidőt, sem a büdzsét nem lépte túl – a Universal stúdió mégis újravágta és részben újraforgatta a filmet (például új nyitányt rögzítettek hozzá).

Az alkotó egy 58 oldalas írásban sorakoztatta fel a meglátásait és a javaslatait,

s egyúttal kinyilvánította, hogy a kész mű ebben a formában már nem az ő víziója, hanem a stúdióé, de ő így is kész az együttműködésre. A gonosz érintése végül a stúdió verziójában lett a film noir megkerülhetetlen mérföldköve; ahogyan arról ebben a cikkünkben már írtunk, 1998-ig kellett várni a helyreállított változat, azaz Welles eredeti verziójának bemutatására.

Titkolt fiúgyermek?

Orson Wellesnek a magánélete sem volt kevésbé eseménydús. Háromszor nősült (egyik felesége a híres színésznő, Rita Hayworth volt) és két fontosabb élettársi kapcsolata volt (egyik élettársa Dolores del Río mexikói színésznő volt). Házasságaiból három gyermeke született, három lány,

Christopher nevű lánya vallomása szerint Welles mindegyik feleségét és lányát elhanyagolta a hivatása miatt, és házasságai, illetve kapcsolatai mindig a hűtlensége miatt értek véget.

Még Orson Welles életében felmerült a pletyka, hogy van egy fia is: az 1940-ben született Michael Lindsay-Hogg, aki azóta jó nevű tévés rendezőként tevékenykedik. Lindsay-Hogg édesanyja Geraldine Fitzgerald ír színésznő, a Broadway egykori sztárja, édesapja egy főnemes, Sir Edward Lindsay-Hogg volt, és a család Welles és akkori felesége, Virginia Nicolson szomszédságában élt Santa Monicában; Michael és Chris(topher) játszótársak is voltak. Amikor Lindsay-Hogg 16 évesen rákérdezett az anyjánál, hogy valóban a rendező-e a biológiai apja, az anya tagadta a dolgot, de a fiú nem hitt neki. Fitzgerald halála után a nő egykori közeli barátja, Gloria Vanderbilt megerősítette Lindsay-Hogg gyanúját azzal, hogy azt állította: Geraldine Fitzgerald bevallotta neki, hogy Orson Welles a fia igazi apja.

2010-ben egyébként Michael Lindsay-Hogg, hogy végre pont kerülhessen az ügy végére,

DNS-tesztet is csináltatott, az azonban nem hozott eredményt,

mivel nem volt jó a minta, amit szolgáltatott (olyan hajszálat adott le, amin nem volt szőrtüsző). A kérdést végül Welles életrajzírója, Patrick McGilligan zárta rövidre 2015-ös könyvében: kizárta, hogy a rendező lenne Lindsay-Hogg apja, mivel az anyja 1939 májusában hazaköltözött az Egyesült Államokból Írországba, és csak októberben tért vissza, a fiú pedig pont ebben az időszakban fogant, és Welles ez alatt az idő alatt nem látogatott a tengerentúlra. De nyilván nem véletlenül merült fel a rendező apasága (lásd az említett hűtlenkedéseit),

ahogy az is nagyon jellemző erre a filmes fenegyerekre, hogy még halála után is képes volt felkavarni az állóvizet.

(via Wikipedia, The Guardian)