Az angolok jók krimiben, nem is röstelltek egy sor remek krimit készíteni az elmúlt években, annyit, hogy mostanra már egy kicsit ki is fogytak a témákból. Ott  volt a legendás Birmingham bandája, a vérben tocsogó Londoni bandák, a kevésbé sikerült Liverpool, a mi városunk és persze a Utolsó befutók a zseniális Gary Oldman főszereplésével, most pedig a Netflixnek hála, kapunk valami mást. A Közönséges kémekben – amelyben a magyar címhez képest egyetlen kém sincsen – nem rendőrök vagy titkosügynökök üldözik a bűnt, hanem Őfelsége Vámhivatalának emberei, vagyis a vámosok és a pénzügyőrök, akik valójában egy cseppet sincsenek erre a feladatra felkészítve.

Az 1990-es évek elején járunk, amikor Nagy-Britanniát kezdi elárasztani a Törökországból érkező heroin, és egy időben hal meg Liverpoolban egy proli srác és Oxfordban egy államtitkár szebb jövő előtt álló lánya. A brit kormány ennek okán háborút hirdet a drogok ellen, ám nem tudják, azt hogyan vívják meg. A vámhivatal egyik vezetőjének (Steve Coogan) azonban van egy ötlete: olyan munkatársakból verbuvál egy kis csapatot, akik többre vágynak, akikben ott a kalandvágy, és akik rohadtul unják, hogy néhány becsempészett autórádió után nyomozzanak vagy bőröndöket kutassanak át a repülőtéren. Nekik kell beépülniük a megfelelő bűnszervezetbe.

Az országban két társaság foglalkozik heroinnal,

egy londoni török banda és egy „őshonos” liverpooli brigád. A végső szelekció után maradt vámosok közül a mogorva családos Guy (Tom Burke) az előbbi helyszínt választja, a remek elemző Kate (Hayley Squires) és a kissé merev, a kor előítéleteivel küzdő fekete Bailey (Aml Ameen) pedig Liverpoolba mennek.

Guy egy simlis görög (Gerald Kyd) segítségével jut közelebb a török banda fejéhez, míg Kate és Bailey egy rögösebb utat próbálnak bejárni, csakhogy a két szál hamarosan találkozik. A londoniaknak szállítási kapacitás kell, a pooliaknak eladandó minőségi anyag, és a hőseink abban a kivételes helyzetben találják magukat, hogy

ők segíthetnek összehozni az évszázad drogbizniszét.

Ha minden jól megy, egyszerre kaphatják el mindkét bandát, ha nem, Angliát elárasztja az olcsó heroin – nekik pedig annyi. Mert a törökök nem akarnak amúgy is eldobhatónak tartott angolokkal dolgozni, a liverpooliak főnöke pedig egy kiszámíthatatlan pszichopata állat, de innen szép nyerni. És a Neil Forsyth író-showrunner által összegrundolt hatrészes sorozat igyekszik is mindent kihozni ebből az ígéretes alaphelyzetből – ám a sok igyekezet egy idő után eléggé izzadságszagúvá válik.

Annyit érdemes tudni, hogy a sorozat valós eseményekre épül, a legfőbb inspirációt pedig a 12 évig beépített emberként dolgozó Guy Stanton könyve, a The Betrayer: How An Undercover Unit Infiltrated the Global Drug Trade szolgáltatta. Ami izgalmas, de azt is jelenti, hogy az alkotókat „megkötötte” a valóság és az, hogy megfeleljenek azoknak, akik véghez vitték mindezt.

Ami azért jó, mert tényleg úgy indul ez az egész, hogy tök átlagos közhivatalnokok látnak neki, hogy szembeszálljanak nem is egy, hanem kapásból két veszélyes bűnbandával.

A sorozat messze legjobb része az, ahogy ezeket az embereket felkészítik erre a veszélyes munkára, amiért az égvilág semmi jutalmat nem kapnak. Jó látni a folyamatot, ahogy kiesnek azok, akik nem alkalmasak erre a feladatra, és még jobb látni azt, ahogy egyesek megtalálják magukban az erőt, a fifikát, az elemzőképességet és a kitartást.

Én ebből sokkal többet is megnéztem volna, de persze kell az akció, az ügy, hiszen erről szól az egész, és itt is az eleje a jó, mert hőseink itt is teszteken mennek át. Guyt előbb a görög kontaktja teszteli – kicsit olyan a kapcsolatuk, mint Johnny Deppnek és Al Pacinónak volt a Fedőneve: Donnie Brascoban -, és tesztelik a törökök, akik nem ismernek tréfát. Messze ez a jobbik szál, már csak azért is, mert a Guyt alakító Tom Burke, aki Furiosa: Történet a Mad Maxből egyik főszereplőjeként lehet ismerős, van olyan karizmatikus, hogy a hátán vigye. Nála a fizikai erőszak is bejátszik, itt van verekedés, lövöldözés meg minden. Ha csak azt mutatják – akár azon az áron is, hogy a „megtörtént eseményeknek” csak a felét lehet látni –, egy tök jó sorozatot kaptunk volna. A két szál párhuzamos futtatása majd összesimítása már sok volt a krimiben még újonc Forsyth számára. Túl sok itt a megfelelési kényszer.

Onnanról, hogy belevágunk a lecsóba, ráadásul elég hirtelen vágunk bele, már összegubancolódik minden. Mert egyszerre akarják megmutatni, kik ezek a hétköznapi hősök, és közben egy nagyon szövevényes sztorit is el akarnak adni, ahol mindkét bűnszervezetben belső harcok dúlnak. Sok az egyszerre, úgy, hogy a cselekmény a saját logikájával is szembemegy. A törökök egymás között törökül beszélnek, a családjával minden kapcsolatot megszakító Guy rendszeresen telefonál haza, Kate és Bailey pedig napokon át ugyanabban a kocsiban jár valakinek a nyomában pár méteres követőtávolságban. Baj van a karakterekkel is:

a liverpooli főnök például csak egy hisztis p***cs, akiben semmi félelmetes nincsen.

Nyilván sok más faktor is van abban, hogy ezt a jól induló történetet végül nem sikerült eladni nekünk, de a legfőbb tényező a túl nagy akarás volt. Egy ikonikus sorozatot akartak összehozni, valami nagyon jót akartak letenni az asztalra, de úgy, hogy azt elfelejtették szépen, tégláról téglára felépíteni – vagy csak nem volt elég türelmük hozzá. Kár, mert az első két részt úgy néztem, hogy én ebből többet akarok – az utolsó kettőt viszont úgy, hogy ebből jóval kevesebb is elég lett volna.

Értékelés. 6/10   

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!