Nagyot. Ez itt a Pótvizsga, ahol szemérmesen bevalljuk, ha valójában nem is láttunk egy-egy kultikus alkotást, és most a streaming szolgáltatók segítségével bepótoljuk az évtizedes mulasztásainkat, és karakánul megmondjuk a véleményünket! A mai tétel Guy Ritchie 1998-as kultfilmje, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső.
Van az úgy, hogy az ember hiába filmes vagy tévés újságíró, mivel nem véres pennával és sósavba mártott klaviatúrával a hóna alatt született, elmentek mellette a bulizással (sporttal, videojátékokkal, stb.) eltöltött tinédzser éveiben a kultikus alkotások. Másrészt ugye telik az az átkozott idő: nekem például már csak életkori sajátosságokból adódóan is önerőből kellett megnéznem a Keresztapa- és a Dollár-trilógiát, hiszen 1982-es születésűként lemaradtam a mozipremierről, és akkor a Nosferatut, a Patyomkin páncélost, Antonioini Nagyítását és az egyetemes filmművészet többi gyöngyszemét még nem is említettem!
A filmes alulműveltség persze az én esetemben most már tényleg tarthatatlan lett, úgyhogy a magam részéről nem is akarom tovább titkolni, milyen kultikus filmekkel és sorozatokkal kapcsolatban tettem eddig úgy a baráti beszélgetésekben vagy a podcast adásainkban, mintha láttam volna. Ezért is indítottuk el itt a PORT.hu hasábjain a beszédes című Pótvizsga rovatot, ahol a korábbi cikkemben szűz szemmel próbáltam megérteni, miért pont A remény rabjai lett kikiáltva a világ legjobb filmjének, Baski Sándor kollégám pedig arra kereste a választ, mitől volt olyan népszerű a maga idejében a Jóbarátok, és veszített-e ő azzal bármit is, hogy annak idején nem nézte ezt a sitcomot. Cikksorozatunk most Guy Ritchie 1998-as kultfilmjével, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsővel folytatódik.
Nem mondanám magam megveszekedett Guy Ritchie-rajongónak. A Blöfföt annak idején moziban láttam és imádtam, akárcsak a Sherlock Holmes-1-2-t. Az U.N.C.L.E. embere, az Úriemberek, az Arthur király és a többi filmje már kimaradt, szóval 10 év múlva is lesz miről írnom a Pótvizsga-rovatban. Egész egyszerűen úgy vagyok vele egy ideje, hogy nekem „a brit Tarantino” filmjei túlontúl agyasak. Nagyon odafigyelős krimi-vígjátékok ezek (még az is, ami történelmi maskarába van öltöztetve), és annyi benne a megjegyzendő mókás gengszternév, a kifinomult humor, a mesteri átverés, a megcsavart dramaturgia és a begyorsított-lelassított jelenet, hogy az elmúlt években egyszer sem volt ingerenciám úgy leülni a tévé vagy a laptop elé, hogy na most akkor juszt is megnézem az összes Guy Ritchie-filmet, amit eddig kihagytam! Míg mondjuk ugyanezt számtalanszor megtettem már az Alien- vagy a Star Wars-filmekkel, kisebb és nagyobb baráti társaságokkal, sőt, újságíró kollégákkal is.
De miért nem néztem meg A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című Guy Ritchie-klasszikust 1999 májusában, amikor a hazai mozik adták? A válasz prózai: azért, mert mindössze 17 éves voltam, és fikarcnyit sem érdekeltek ekkoriban holmi zsiványkodó, piti brit gengszterek. Sokkal inkább rá voltam pörögve az áprilisban megérkező Star Trek: Űrlázadásra, a Brendan Fraser-féle A múmiára, no és persze a '99 nyarán mozikba kerülő Mátrixra, aminek az árnyékában már biztos, hogy egyetlen kisvárosi mozi sem tűzte műsorra a májusban megkapott A Ravasz, az Agyat. Utólag azért már bánom egy kicsit ezt, mert biztos vagyok benne, hogy ha 17 évesen látom a jasszkarizó Jason Stathamet, akkor tuti, hogy beépültek volna az olyan fergeteges dumái a szókincsembe, mint a hamukázás, vagy épp ez:
Nem lopott az áru! Csak nincs kifizetve!
Mekkorát üt, ha 23 év késéssel látod A Ravasz, az Agyat? Nagyot. Nagyobbat, mint Vinnie Jones, ha felmérgesít! Egészen elképesztő amúgy ez a fazon, aki ma már a világ egyik legismertebb brit színésze, de 1998-ban még csak egy hírhedten brutális focista volt, aki rekordmennyiségű piros lapot gyűjtött össze herecsavargatásért és egyéb keménykedésekért Wimbledon és a Chelsea gyepén. Vagyis az Isten is a mozifilmek szigorú fellépésű pénzbehajtónak és bérgyilkosának teremtette. Hasonlóan kezdő volt a showbizniszben a film másik főszereplője, Jason Statham is, aki Vinnie Jones országos cimborájaként nőtt fel, csak ő nem a focit választotta, hanem a műugrást, és bár kapott modellszerződéseket a Tommy Hilfigertől és a Levistől is, leginkább hamisított parfümökkel és ócska bizsukkal csencselt az utcán – ezért adta pont neki Guy Ritchie a Bacon nevű, kopasz seftes szerepét A Ravasz, az Agyban.
Így lett a film egyik legnagyobb fegyverténye az, hogy hiteles arcokkal mutatta be a London egyik leghírhedtebb negyedében, az East Enden tevékenykedő, pitiáner bűnözőket. Vinnie Jonesnak és Jason Stathamnek sosem kellett a szomszédba menni egy kis csibészkedésért, hiszen ők maguk voltak a megtestesült londoni csibészek. Így aztán nem csoda, hogy már a puszta jelenlétükkel elvitték a hátukon az egész filmet, és a mai napig szép karriert tudnak csinálni abból, hogy ugyan soha nem végezték el a híres Royal academy of Dramatic Art színiiskolát, mégis sorra kapják a mai napig is a mozifilmes főszerepeket.
A brillírozó színészgárda mellett nagyon jó A Ravasz, az Agyban a filmzene is. Azt pedig nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy Guy Ritchie már 1998-ban is mesterien bánt a film formanyelvi eszközeivel, és rendezőként egészen döbbenetesen tudta a saját maga által megírt csavaros sztori szolgálatába állítani a feszültségteremtő késleltetést, a félreértős vígjátékok véres csattanóhoz vezető kliséit, és az azóta védjegyévé vált belassítást-felgyorsítást. Bitang jó film tehát A ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, és nem is öregedett olyan rosszul (mert már megjelentek benne a mobiltelefonok), de nálam azért nem múlja fölül a 2000-ben bemutatott Blöfföt a hadarós Brad Pitt-tel, a disznókat tartó, szemüveges maffiavezérrel és a cuki pöttyös kiskutyával.
Ítélet: 8/10
A filmet májusban a Paramount Network vetíti, de megtekinthető a Netflix kínálatában is.
