Hiába vagyok idestova 15 éve filmes újságíró, egészen mostanáig nem láttam A remény rabjait. Azt az 1994-es Frank Darabont-klasszikust, ami évek óta kirobbanthatatlan az IMDb 100 legjobb filmet felsoroló ranglistájának éléről, és ami a PORT.hu TOP100-as listáján is betonbiztosan első helyen áll. Engem azonban valahogy mindig elkerült az elmúlt évtizedekben.

Az, hogy az 1995-ös magyarországi premier idején miért nem láttam A remény rabjait, alighanem valamelyest érthető: 13 évesen az ember még nem szívszorító börtöndrámát néz a moziban a szüleivel vagy a kis barátaival, hanem olyan vígjátékokat, mint A Maszk, a Casper, vagy (ha már Tim Robbins) az I.Q. - A szerelem relatív, amire a fél általános iskolai osztályunk egyszerre váltott jegyet anno. Az HBO és más tévécsatornák persze pár évvel később már levetítették A remény rabjait, de én akkortájt főleg Stallone, Schwarzenegger és Van Damme életművével ismerkedtem, és alig vártam, hogy elcsípjek a Szív TV-n valami jó kis B-kategóriás akciófilmet.

A 2000-es években hiába voltam csóró egyetemista, teljesen magával ragadtak a sorra nyíló plázamozik (olyannyira, hogy büfésként és pénztárosként is dolgoztam nem egyben). Csapatostul vettük a jegyeket a cimborákkal az olyan látványos blockbusterekre, mint a Mátrix-folytatások, az új Star Wars-filmek, A Gyűrűk Ura-trilógia, és a gombamód megszaporodott képregényadaptációk. Ekkor kezdtem el felhalmozni a dvd-gyűjteményemet is (ez persze főleg Terminator-, Alien- és Tarantino-filmekből állt), és külön filmklubot szerveztünk a torrentoldalakról lehúzott, csapnivaló B-horrorok kollektív végigröhögésére. Egyszer sem jutott eszembe ezalatt, hogy

hinnye, de megnézném ma este A remény rabjait!

Az ELTE bölcsészkarán viszont már kifejezetten kötelező volt megismerkednünk jópár kortalan filmklasszikussal. No persze ezalatt nem Stephen King-adaptációkat kellett érteni, hanem Murnau Nosferatuját, Robert Wiene Caligariját, Antonioni Nagyítását és Eisenstein Patyomkin páncélosát. Filmes újságíróként természetesen már gyakornok koromban érzékeltem, hogy a kultfilmes műveltségemben akad némi hiátus, de akkortájt ezt a csorbát A keresztapa- és a Dollár-trilógia bepótlásával igyekeztem kiköszörülni – és szinte büszkén hirdettem, hogy egyetlen másodpercet sem láttam a világ legjobb filmjének kikiáltott A remény rabjaiból (egy 2010-es Index-cikkemben, amely a világ legtúlértékeltebb alkotásait lajstromozta, karcosan ki is keltem az ellen, miért nem A keresztapa az első az IMDb toplistáján). Kurucos engedetlenségemből, miszerint juszt se nézek meg egy olyan filmet, amit nem én kiáltottam ki a világ legjobbjának, a PORT.hu-nál sem engedtem – ki is nevettek a műsorvezetőtársak a Stephen Kingről szóló PORTcast-adásunkban, amikor színt vallottam, hogy nem láttam sem A remény rabjait, sem a Halálsoront.

Ezek után teljesen A remény rabjai-szűzként telepedtem le a minap a Netflix elé, hogy bepótoljam ezt a több évtizeden is átnyúló, súlyos mulasztásomat. Az első dolog, ami feltűnt, hogy Tim Robbins mennyire jól hozza ezt a hol végtelenül barátságos és szerény (már-már szerencsétlen flótásnak tűnő), hol ördögien céltudatos bankárt, Andy Dufresne-t, akit ártatlanul ítéltek kettős gyilkosság miatt életfogytiglanra. Milyen nagy kár, hogy az amúgy igen tehetséges Robbinst alig lehet mostanság látni nagy hírveréssel járó, A-kategóriás filmekben. A másik érdekesség az volt, hogy noha korábban igencsak taszított A remény rabjai közel 2 és fél órás játékideje (részben talán ezért is szántam rá magam ennyire lassan a megtekintésére), ez közben már egyáltalán nem volt feltűnő. Az elmúlt évtizedekben ugyanis lefektettem egy aranyszabályt, miszerint egy film nem jó, ha az órámat (vagy a mobilomat) nézegetem a vászon (vagy a képernyő) helyett.

Márpedig A remény rabjai  jó film – még ha nem is a legjobb. Filmes iskolákban kellene tanítani azt, ahogyan Frank Darabont fogott egy Stephen King-bestellert, forgatókönyvet kanyarított belőle, aztán megrendezte. Manapság már aligha készülhetne ennyire szuggesztív hangulatú hollywoodi film reményről, kitartásról, barátságról és bajtársiasságról, mert ez a fajta szépen megkomponált, épp, hogy csak nem giccsbe átcsapó, modern mese a lenézett és megalázott kisemberről, aki végül győzelmet arat az atyáskodó, túlszabályozó és korrupt államgépezet felett, a '90-es évek sajátja volt (talán nem véletlen, hogy A remény rabjai is ugyanakkor készült, amikor a Forrest Gump).

A remény rabjai az olyan általános érvényű, örökbecsű morális igazságok mellett, mint a „Sosem szabad feladni a reményt!”, „A legnagyobb embertelenségben is embernek kell maradni!”, kiváló látleletet ad arról, mennyire végletesen gondolkodnak a társadalmak és az egyes emberek bűnről és bűnhődésről. Számomra a filmben két markánsan különböző lételméleti és büntetőjogi doktrína csap össze:

• Norton börtönigazgató (Bob Gunton zseniális alakításában) szerint az ember eredendően bűnös, ahogy a Biblia is írja, és a bűn útjára tévedőket testi-lelki fenyítéssel kell emlékeztetni a ballépésükre, hogy a sorozatos megaláztatás után már bűnbánóan léphessenek az Úr színe elé számot adni az életükről. Az igazgató az elrettentés erejében hisz, és a középkori börtönök mintájára örökre a fogház erődszerű falai mögé dugná el a bűnösöket, hogy azok lehetőség szerint soha többé ne térhessenek vissza a társadalomba, és legfeljebb valami kemény fizikai melóval járuljanak hozzá a kinti világ jobbá tételéhez. A rabszolgaként dolgoztatott fegyencek munkájának gyümölcsét természetesen Norton söpri be azzal, hogy kenőpénzt fogad el, és egyéb korrupciós ügyekbe keveredik.
• Tim Robbins a karaktere, Andy Dufresne ezzel szemben azt az álláspontot képviseli, hogy az ember eredendően jó – még az is, aki emberölésért kóterbe varrt bűnöző, vagy egy agresszív vadállat fegyőr. Dufresne szerint a börtönlét egyfajta kegyelmi állapot, amelyben elmélkedéssel és munkával új lapot lehet nyitni az életünkben, jóvá lehet tenni a korábban elrontott dolgokat, hiszen odabenn senkit sem érdekel, mit tettél korábban, az a lényeg, hogyan viselkedsz a többiekkel a rács mögött (végig visszatérő poénforrás az „Idebenn mindenki ártatlan, csak rossz ügyvédet fogtunk ki!” szöveg). Végig igyekszik hasznosan kihasználni a rendelkezésére álló tengernyi időt, jó viszonyt akar kialakítani a rabtársaival, sőt, az agresszív őrökkel, és még magával Norton igazgatóval is. Már-már kórosan hisz abban, hogy egyszer majd valamikor mégiscsak kiszabadul, és hajókázhat Mexikóban (börtönbéli barátai ki is röhögik ezért). Kitartó levelezésével sikeresen kibővíti a börtönkönyvtárat, nem hagyja, hogy a fegyencek agya eltunyuljon a rideg falak között az unalomtól és a kilátástalanságtól, segít érettségihez jutni a fiatal raboknak, hogy a szabadulásuk után sikeresebben visszaintegrálódhassanak a kinti társadalomba – de még az őröket, sőt magát az igazgatót is ellátja adótanácsokkal.

Akkora morális szakadék tátong tehát Norton igazgató és az ártatlanul börtönbe került Dufresne között, hogy kettejük eposzokba illő összecsapása egyszerűen elkerülhetetlen. Szerencsére az elmúlt 27 évben egyszer sem botlottam bele olyan cikkbe, ami elspoilerezte volna a történet befejezését, így a nagy filmvégi fordulat nálam ütött, mint a kőtörő kalapács! Végig képes voltam izgulni a kicsit Rejtő-regényhősökre emlékeztető, rovott múltú, de valójában aranyszívű bűnözőkért, és tényleg  kíváncsi voltam arra, mi lesz a sorsa Andy Dufresne-nek. Meg tudja-e törni a börtön embertelen világa? Vagy amíg csak van egy kis halvány reménysugár, reménykedik a sorsa jobbra fordulásában? No persze szerintem A keresztapa azért még mindig élvezhetőbben mesél a bűnözői lét árnyoldaláról, és kortalan klasszikusként megérdemeltebb első helye lenne „a világ legjobb filmjeinek” toplistájában. 

Ítélet: 8/10

Kiknek ajánljuk? A Stephen King-adaptációk és a börtöndrámák kedvelőinek, valamint Tim Robbins és Morgan Freeman rajongóinak. No és persze mindenkinek, aki eddig még nem látta „a világ legjobb filmjét”.