Programkereső

A múlt hatalma

Bakancslistához adom
La Forza del passato
olasz filmdráma, 98 perc, 2002

Értékelés:

7 szavazatból
Szerinted?
1 hozzászólás
Elveszíti édesapját Gianni Orzan gyermekkönyv-író. Az egykori magas rangú katonatiszt temetése után Gianni találkozik egy különös férfival. Bogliasco többször is keresztezi az útját, és az író életével kapcsolatos dolgokról mesél. Egyszer azután kiböki, hogy Gianni apja valójában nem olasz tábornok volt, hanem a KGB ügynöke. Meggyilkolt egy olasz tisztet, és felvette annak személyazonosságát, így sikerült karriert befutnia. A döbbent Gianni helyzetét nehezíti, amikor kiderül, hogy a felesége is megcsalja. A férfi szinte összeroppan a hazugságok alatt, arra kényszerül, hogy újragondolja egész életét.

Stáblista:

Szereplők

Sergio Rubini profilképe Sergio Rubini
Gianni Orzan
Bruno Ganz profilképe Bruno Ganz
Bogliasco
Sandra Ceccarelli profilképe Sandra Ceccarelli
Anna Orzan
Sebastiano Moise
Gianni
Mariangela O'Abbraccio
Matteo anyja
Giuseppe Battiston profilképe Giuseppe Battiston
Portiere di notte
Valeria Moriconi
Gianni anyja

Alkotók

Díjak és jelölések

  • Velencei Nemzetközi Filmfesztivál

    2002
    Arany Oroszlán jelölés: Piergiorgio Gay

Hozzászólások

Spoiler
Szerinted?
7/10
kgyuri0 2010 jan. 18. - 01:22:11 7/10
Igazán érdekes, sztem posztmodern film, váratlan meglepetés számomra, általában nem szeretem a posztmodernitást, morális okból nem fogadom el, hogy az értékek nem elõbbre valók, mint ellentettjük vagy hiányuk, továbbá állítom, az értékek valós tartalmak, a helyzet, amely a posztmodernitás ostobaságait szülte egy különös történelmi szituáció. Az „izmusok” igazsága konstansul megmarad a világban akkor is, ha történetesen kimennek a divatból, s ez ugyanúgy vonatkozik a mûvészet, mint a társadalom, politika, filozófia „izmusaira”. A létezõ szocializmus bukásával sem lehet elvetni a „baloldali szellemiség intézményeit és gondolati konstrukcióit, sztem ebbõl a nagy „devalvációból” általánosít a posztmodernitás, a hiba ott van, hogy a „devalváció” sem valós.
Minden posztmodern eredmény külön vizsgálandó, így pl. Tarantinonál a PulpFiction azért remekmû, mert a „támadott”=”megkérdõjelezett” igazságok a mindennapi élet kis léptékû igazságai és a dolgok több irányból való szimultán ábrázolása Tarantino tehetségével magas rendû élményt okoz. A Becstelen brigantyk esetében azonban a koordinátarendszer természetellenes, az antifasiszta igazságok örökérvényûek, nem esnek bele a posztmodern által megkérdõjelezett igazságok bugyrába, a zsidó katonákból fölálló szabadcsapat nem nevezhetõ „becstelennek".
A film elõképe (Becstelen brigantik(1978 EnzoGCastellari) amelyben valóban a nácivadászok elítélt bûnözõkbõl kerülnek ki, ebben õket „becstelen”–nek nevezni egy fajta irónikus gúny(Piszkos 12-höz hasonlóan), amely akkor már nem áll meg, ha a válogatás szempontja az, hogy vállalkozó kedvû zsidó katonákat toboroznak a feladatra. A film hibája az amoralitás, amely a posztmodern „gépies” alkalmazásából következik: a relativizmusnak, az ellentétes oldalak „összemosásának” a II. világháború korának alapkérdéseit illetõen nincs helye(A jelen és közelmúlt amerikai társadalmi valóságában van, ezért a PulpFiction másként ítélendõ meg)

A múlt hatalma cselekményében az apa barátja a legutóbbi évtizedek baloldali elveket valló generációját jelképezi. A vele szemben álló utód-generációval az ellentét a filmben különös módon relativizálódik, a kommunizmussal szemben az antikommunizmus lép föl s nem a fasizmus (ez csak igen tanulságosan a „atyai barát” szóhasználatában köszön vissza). A kommunizmus és antikommunizmus viszonylatában lehet relativizálni, fasizmus és antifasizmus viszonylatában nem, ha mindjárt újnáci kollegáinkat meg eszi is a fene az „egyenlõtlen mérték" miatti rinyálástól.
Válasz