"...Egy régi kollégám, jó barátom hívott fel januárban, hogy Pesten forgat az egyik japán országos televízió munkatársa, egy Micukó nevű hölgy. Elmondta, a riporternő magyar közéleti személyiségekkel, ismert emberekkel folytatott beszélgetéseken keresztül mutatná be Magyarországot, és engem is kiválasztott... megnyugtattak, Micukó Budapesten járt egyetemre, így vannak benyomásai, és beszél magyarul. Igaz, erős akcentusa és nagyon magas hangja van, de azért ha odafigyel az ember, meg lehet érteni, amit mond. Ráadásul ragaszkodik hozzá, hogy a bensőséges hangulat kedvéért magyarul beszéljünk, még ha így nehezebben is megy neki.
A találkozóra egy budai hotelben került sor. Egy tévéstáb és japán asszisztense társaságában megjelent Micukó. Hosszú, túlnőtt Kleopátra-frizurája volt, előre álló fogai, fekete szemüvege és fehér selyemharisnyája - mint egy tipikus japán nőnek....
A beszélgetés közben időnként furcsa érzésem volt. Nem tudtam magamnak megfogalmazni, hogy mi, de egy-egy gesztus ismerős volt valahonnan. Amikor az ismerős mozdulatokat láttam, próbáltam megbizonyosodni, hogy kételyeimnek van-e alapja, de ez nem sikerült. Senkit nem ismertem, aki ilyen következetesen, ilyen magas hangon tudott volna beszélni, és aki így tud japánul. És hát kínomban sem nevethettem el magam, mert mi van, ha vérig sértem szegény Micukót.
Az interjú végén kiderült, hogy nem alaptalanul gyanakodtam. Egyszer csak Micukó levette szemüvegét, kivette fogsorát, lerántotta a parókáját, és azon a jól ismert, mélyen búgó hangon mosolyogva azt mondta: Hello, Kriszta!... És Stahl Judit nevetett a szemembe!..."
(Máté Krisztina)