Harminc évvel halála után, félórás dokumentumfilmmel emlékezett a szerzõre a BBC.

https://www.youtube.com/watch?v=JP0IR2qWR50

"CalumMurdo feleségével, Moraggal – akinek finomvonású, szoborszerûen kemény szépségére a jókedély lágyítólag hatott – nyomban rokonvonást fedeztünk fel: az állatvilág iránt érzett szeretetet. Az ember olvas és gyakran hall is Szent Ferenc és Szent Cuthbert lelki utódairól, azokról, akik egyszeribe meghitt kapcsolatba kerülnek madarakkal és más állatokkal, és akiktõl a vad élõlények csöppet sem félnek. De mielõtt Moragot meg nem ismertem, én bizony ilyen emberrel nem találkoztam, úgyhogy kissé kételkedni is kezdtem létezésükben. Az állatoknál elért csekély személyes sikerem, véleményem szerint, kizárólag türelemnek és tapasztalatnak tulajdonítható, nemkülönben annak a tudatos erõfeszítésnek, mellyel mindenkor az állat helyzetébe próbálom képzelni magam, de nem hiszem, hogy Moragnak bármi ilyesmire szüksége lett volna. Õszintén szólva õ sokkal több szeretni való tulajdonságot talál az állatokban, mint az emberi lényekben, és azok nyomban viszonozzák is ezt úgy, mintha közülük való lenne, és olyan bizalommal és tisztelettel viseltetnek iránta, amilyet saját fajtánktól csak kevesen kapnak közülünk. Meggyõzõdésem, hogy közte és köztük valamilyen egyetértés áll fenn, amit a legtöbb embernek hosszú kitartással sem sikerül elérni, bármennyire szeretné is. Nem lenne talán nehéz érthetõbb magyarázatokat találni az egyes esetekre, melyeknél ez az egyetértés teljesen nyilvánvalónak látszik, de éppen ez esetek száma és a mód, ahogyan az állat vele való magatartása eltér az emberiséggel szemben kialakult állandó viselkedési formájától, arról gyõz meg, hogy itt valami, szavakkal meg nem magyarázható összhangról van szó.
Egyetlen példa is elég lesz ennek szemléltetésére. MacKinnonék bejáratával szemben, az út másikoldalán egy körülbelül száz yard hosszú és ötven yard széles, náddal benõtt tó terül el, ahova a vadhattyúk, az énekes hattyúk eljönnek minden télen, mikor a sarkvidéki idõjárás dél felé ûzi õket és legtöbbször néhány napig, de gyakran hetekig is ott idõznek. Morag szerette a hattyúkat és háza zöld kapujából naponta többször szólítgatta õket, úgyhogy már ismerték hangját és sohasem menekültek tõle a tó túlsó oldalára, mint ahogyan szokták, mikor más emberi alakok tûntek fel az úton. Egy este izgatott hívásukat hallotta, e tiszta kürtszerû hangokat, amelyeket a szél tompított és ide-oda sodort és amikor reggel kinyitotta az ajtót, látta, hogy valami nagy baj történt. A tó közelebbi partján a két madárszülõ nagy hûhót csapott – ha ezt a kifejezést egyáltalán használni lehet olyan kecses és méltóságteljes lényeknél, mint az énekes hattyúk – egy hattyúfióka körül, amely úgy látszott, valamiképpen foglyul esett a nádas szélén. Morag elindult a tó felé és szokása szerint hívogatta õket. A fióka szárnyaival verdesett, viaskodott és szánalmasan csapkodta a vizet, de a tõzegláp felszíne alatt valami erõsen visszafogta, a szülõk pedig az egész idõ alatt nemhogy elmenekültek volna Morag elõl, hanem szólítgatva õt, mellette maradtak. Morag belegázolt a vízbe, de a tó feneke fenyegetõen süppedt és már csaknem térdig merült, amikor látta, hogy nem tudja elérni a hattyúfiókát. De ekkor a kis állat hirtelen megfordult és a szárnycsapkodást abbahagyva, nyugodtan megpróbált feléje indulni. A vízben tapogatózva, a fióka alatt mélyen, Morag keze egy drótba ütközött, amelyet addig húzott, ameddig a kishattyú lábára szorult rozsdás acélcsapdáig nem ért. Róka számára állított csapda volt, hosszú dróthoz erõsítve, hogy az áldozat vízbe fúlva hamarabb pusztuljon el. Morag kiemelte a fiókát a vízbõl és az mozdulatlanul hevert karjaiban, míg õ a kelepcezárat kioldotta. Mialatt ezzel foglalatoskodott, a két szülõ odaúszott és mindkét oldalról körülvette õt – Morag állítása szerint – olyan szelíden, mint a házikacsák. Akkor sem úsztak el tõle, amikor a fiókát sértetlenül vízre tette és visszafelé indult.
A hattyúk ezután még egy hétig maradtak, vagy valamivel tovább, és most már nem vártak hívószavára, hogy köszöntsék õt. Akármikor nyitotta ki ajtaját, az úton át a tó felõl feléje búgott kedves, az üstharangra emlékeztetõ hangjuk. Ha Yeats is rendelkezett volna azzal a különös erõvel, ami Moragban megvolt, ötvenkilenc hattyúja talán nem szállt volna fel hirtelen, és költeményét sohasem írta volna meg."

Ahogy lenni szokott, egy nagyszerû könyvbõl készült egy felejthetõ film. Gawin Maxwell tíz évet töltött valahol fent északon. Bár a történet középpontjában a vidrák - elõbb Mij, késõbb pedig Edal - állnak, a könyv ennél sokkal-sokkal több.

"Rhu Arisaigon túl, a sziklákon, egyszer egy egynaposnál nemigen idõsebb barna fókakölyköt szedtem fel – még az a lágy, fehér csecsemõbõre volt, amit legtöbbször már az anyaméhben levedlik az állat, és leginkább egy kisgyereknek örömet okozó játékszerhez hasonlított. Meleg kis gombóc volt és nemhogy félt volna, inkább ragaszkodó fészkelõdéssel bújt hozzám, úgyhogy nem szívesen tettem vissza helyére. De õ nem hagyta magát olyan könnyen otthagyni; mihelyt elindultam, csapkodva és minden erejét megfeszítve nyomon követett. Miután néhány percen át hasztalan próbáltam lerázni, félreugrottam és a sziklák mögé bújtam, õ azonban bámulatos fürgeséggel talált rám. Végül fáradságosan lejutottam a csónakhoz, gyorsan tovaeveztem, és íme, húsz yard után ismét mellettem volt, orrával bökdösve az evezõt. Kétségbeesetten törtem a fejem, mitévõ legyek ezzel a nemvárt lelenccel, miközben az õrjöngõ anya húsz yarddal odébb hallatta horkantásait. De egyszerre csak a kis fóka engedelmeskedett a hívó parancsnak, mindketten eltávoztak, és a kölyök minden bizonnyal kellõ dorgálásban részesült."

http://moly.hu/konyvek/gawin-maxwell-csillogo-vizgyuruk
https://en.wikipedia.org/wiki/Gavin_Maxwell