Festőművész. 1926-1932: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere: Glatz Oszkár. 1937: Diplome d'honneur, Párizsi Világkiállítás; 1952: Munkácsy-díj; 1953, 1956: Kossuth-díj; 1960: érdemes művész; 1965: kiváló művész. 1931-től a Magyar Iparművészeti Főiskolán alakrajzot, kosztümtörténetet, anatómiát és szőnyegszövést tanított. 1945-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolán ornamentika-szerkesztést tanított és kárpitszövő műhelyt vezetett. Jelentős szerepe volt a főiskola gobelin tanszékének megszervezésében. 1949-től mint festőtanár működött, majd 1956-tól a Magyar Képzőművészeti Főiskola főigazgatója. Részt vett a művészeti közéletben is. 1955-1959 és 1963-1966 között elnöke volt a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének. Közreműködött a képzőművészeti beruházások, épületdíszítő pályázatok bírálati munkálataiban. Munkásságának első szakaszát az expresszionizmus és a neoklasszicizmus jellemezte. Szigorúan megszerkesztett térábrázolás, kompozíció jelenik meg művein (Jairus leánya, Angyali üdvözlet). Távol-keleti tanulmányútja hatására a kétdimenziós, síkszerű ábrázolásmódot kutatta. 1935-től egyre inkább a gobelintervezés foglalkoztatta. A negyvenes években neoklasszicista, archaizáló stílusát egy expresszív formarend váltja fel, az ötvenes évektől pedig a realista, jelenetes zsánerképek irányába fordult. Monumentális, dekoratív pannói, freskói évekig a műfaj példájaként szolgáltak. Muráliáin az alakok mozgásában, a kompozíció felépítésében a reneszánsz formarendjét kereste, a részletekben viszont a plein-air fény-árnyékra épülő festőiségét valósította meg. A negyvenes évektől szívesen festett csendéleteket. Művészi pályájának jelentős állomása az 1948-ban rendezett a Közösségi művészet felé című kiállítás, ekkor ismét az embert állítja művészete középpontjába (Pihenő bányászok, gobelinvázlat). 1949-1955 között keletkezett táblaképei nagy témagazdagságot mutatnak: munkaábrázolások, történelmi képek, enteriőrök. Építészeti alkotásokhoz is tervezett képzőművészeti műveket. 1952-ben a moszkvai mezőgazdasági kiállításra hét nagy pannót tervezett. 1954-ben kezdett hozzá a Dunai Vasmű freskójához. 1967-től épületdíszítő munkáin egyre inkább a festői látásmód került előtérbe. Az 1958-as brüsszeli világkiállításon Gyümölcsszedők című alumínium lemezre festett pannója díszítette a magyar pavilont. Emellett több nagyméretű gobelint is készített. 1958-ban nagyobb anyaggal szerepelt a Velencei Biennálén. Ebben az időben keletkezett táblaképei bensőségesebb, intimebb jellegűek (Sárgaruhás nő, Szobanövények, Akt). 1973-ban kárpitot készített Pest-Buda egyesítésének centenáriumára. Dunaújvárosban emlékmúzeum nyílt hagyatékából.