Lázár Tibor

festőművész
Született: Szerbia, Óbecse

Tanulmányait az újvidéki Művészeti Akadémián végezte, valamint posztgraduális képzési programon is részt vett a svájci L’Ecole Cantonale d’Art du Valais intézményben. Jelenleg Zentán él, ahol a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium képzőművészet szakos tanáraként tevékenykedik. Több önálló és csoportos kiállításon túl, számos díj és elismerés birtokosa. Alkotásai szorosan kötődnek a Vajdasághoz, a régió gazdag történelmi és kulturális áramlataihoz. Főként a 19. és a 20. század fordulójának társadalmi változásaira fókuszál műveiben, remélve ezzel egyfajta regionális identitás pontosítását is. A képeken a hagyományos figurális ábrázolás egyfajta kortárs újraértelmezésébe nyerhetünk betekintést, melyek a művész belső énjén keresztül formálódnak. Művei nagyon erőteljesen közvetítik az általa képviselt látásmódot; friss, üde színei derűs hangulatot árasztanak. Kiállított kompozícióin többnyire virágok, madarak, modern köntösbe bújtatott csendéletek tűnnek fel, melyek a régi művészettörténeti korszakok motívumait idézik. Papagájok, koponyák, homárok, gyümölcsök, virágok jelennek meg különböző társításokban. A monokróm stílusban, élethűen megfestett központi motívumokat színes foltokként megjelenő fátyol fedi, melyet helyenként széles ecsetvonások, elmosódások, graffitikra emlékeztető elemek tarkítanak. A művész így vall saját munkásságáról: „A munkáim erősen kötődnek a Vajdasághoz, ahol élek, valamint annak történelméhez és a századforduló környékére eső aranykorához. Az akkori otthonokban, a mestermunkák mellet megtalálható festmények, gobelinek, apró dísztárgyak, evőeszközök, díszes használati tárgyak inspirálnak, amelyeket ma egyszerűen csak B-kategóriának nevezünk. Ezek erősen a giccs határát súrolják, sokszor a nagyobb kulturális központokból ideáramlott munkák adaptált verziói, provinciális átiratai. Munkáimban mindezeket idézem meg egy-egy pszeudo változatban. A viszonyom feléjük sokszor egészen összetett. Megtalálható a melankólia, ahol utópisztikus gondolatokat projektálok a múltba, a „régi, szép időkbe”, az anakronizmus, a humor cinikusabb változata, ahol megmosolyogva gondolok egy-egy régi munka, mai szemmel humorosnak tűnő naivitására. Mindezt egy kortárs képzőművészeti nyelvezettel teszem, amelybe az utca művészete és pop elemek szűrödnek be, mintegy párhuzamot vonva a korok és azok divatjainak mulandósága között.”