Festőművész. 1923-1926 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója, mesterei: Bosznay István és Vaszary János. 1926, 1929: párizsi és amszterdami tanulmányutak. 1929-1931: Magyar Iparművészeti Főiskola, belsőépítészet, mestere: Kaesz Gyula. 1934-től a Szocialista Képzőművészek csoportjának tagja. 1937: tanulmányút Párizsba. 1945-1946-ban az Európai Iskola, majd 1946-1948-ban az Elvont művészek magyarországi csoportjának tagja. 1992: a Széchenyi Művészeti Akadémia alapító tagja, 1994: Kossuth-díj. 2004-ben Budapest Főváros II. kerületének Önkormányzata díszpolgári címmel tüntette ki. Első korai nonfiguratív próbálkozásai után a '20-as évek végén organikus-konstruktív térkonstrukciókat alkotott, majd hosszú évekre felhagyott a képzőművészeti tevékenységgel, Molnár Farkas irodájában belsőépítészeti feladatokat látott el. 1939-től, felesége, Lossonczy Ibolya biztatására kezdett újra festeni. Konfigurációnak nevezett képei a Kállai Ernő által képviselt bioromantika megtestesítőjeként, térben úszó alakzatokat, a művész későbbi korszakának egyik alapmotívumává váló ikerháromszögeket, nyalábokat jelenítenek meg, másrészt expresszív, drámai erejű lenyomatai a korszak vészterhes hangulatának. Művészete először az 1945-1948 közötti periódusban teljesedett ki. Folytatta, immár nagy méretekben (Fájdalom és remény, 1945, Temetés, 1946), a "lélek mélyvilágát" [Kállai E.] tükröző, a motívumok burjánzásán, egymással való ütköztetésén alapuló, erőteljes, szuggesztív kompozícióit, másrészről körös kompozícióival egy éteri, saját meghatározása szerint minden pszichologikumtól mentes, szubtilis képi rendszer kidolgozásán munkálkodott. Ugyanilyen tiszta, sallangmentes formaképzés jellemzi a több interpretátora, így Hamvas Béla által is "meditatív objektumnak" nevezett Tíz tábláját (1946-47) is. Ekkkor készült különböző alakú fatáblákba vert szögek köré tekert fonalak összjátékát kompozíciós elvvé avató Spárgaképeinek sorozata. 1949-től, baloldali politikai meggyőződésének engedve néhány szocreál művet készített, majd abbahagyta művészi tevékenységét. Hosszú vívódás után több éven át festette az 1962-ben befejezett monumentális Tisztító nagy vihar című művét, addigi munkásságának, csalódásainak, reményeinek nagyszabású összefoglalását, melyen két forgó spirális köré rendezve felvonultatta motívumait, egyszersmind emléket állítva az 56-os forradalomnak is. Ettől kezdve nagyszabású, vissza-visszatérő problematikájú képsorozatokban járta körül az őt foglalkoztató kérdéseket: pl. a térben lebegő parányi fénytelített alakzatokét, a kártyalapszerűen kiterülő formákét, a robosztus kürtőkből összerótt, őslényekre emlékeztető motívumok burjánzását, a hegyesszögű villámok cikázását stb. Az ezeket kiegészítő néhány figuratív ciklussal együtt az 1960-as évek közepétől kibontakozó művészete hitvallás az alkotás csorbíthatatlan szuverenitása, az impulzív, az ellentétes pólusokat vállalni tudó alkotói magatartás mellett. Skrupulusok nélküli, a legkülönbözőbb elemeket szabadon vegyítő alkotói magatartása akaratlanul a posztmodern elveket előlegezi, jóllehet a magyar nonfiguratív festészet egyik csúcsteljesítményeként értékelhető művészetének hatása csupán néhány (Bak Imre, Molnár Sándor) alkotó esetében közvetlenül kimutatható. Festészeti tevékenysége mellett jelentősek vizuális naplóként is felfogható grafikái, plasztikai kísérletei is.