Festőművész, szobrász. 1972-1978: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Kádár György, Kokas Ignác, Blaski János. 1979-1980: Békéscsabán, majd Budapesten, 1991-től Szentbékállán él. 1988-1996 között a Magyar Iparművészeti Főiskola tanára. 1982-1984: Derkovits-ösztöndíj; 2003: Munkácsy Mihály-díj. Részt vett a velemi Textilművészeti Alkotóműhely, a dunaújvárosi Acélszobrász Alkotóműhely és a Győri Művésztelep munkájában. A 80-as évek elejétől az absztrakt geometrikus térképzés elkötelezettje grafikában, festészetben, fémszobrászatban, fényplasztikában, az installációiban. Művészetének "leszármazási vonala" közvetlen a Kassák-féle képarchitektúráktól a 60-as évek végi magyar geometrikus neoavantgárdon át tart. A geometria és annak térbeli modulációi foglalkoztatják, a radikális geometrikusok ortodoxiája nélkül. Képein az egyszerű mértani idomok - hasábok, gúlák, kockák, kúpok - a főszereplők; ezek tér- és síkbeli kapcsolatait jeleníti meg. Ábrázolási eszközei minimálisak: az "üres" síkba helyezi el a formákat, egy-egy kontúr határozza meg az idomokat, mégis virtuális teret teremt. Festészeti szempontból "szegény" a megjelenített látvány, ha nagyon szigorúan tekintjük, lényege nem is festészeti, hanem egy térbeli viszonyrendszer. Ugyancsak a 80-as évek elejétől foglalkozik a neonnal, mint festői és térképző eszközzel. Fényinstallációk sorát készítette a 80-as évek derekán, természeti környezetben. A neon használata alapvetően városi (reklámfelirattól a belső téri diszkóvilágig), ő erdőn és mezőn állította fel geometrikus idomait neonból. Kapcsolódási pontja van a posztmodern ideákkal is: erőteljes vonzódása a misztikus, történeti, kultikus vagy szimbolikus helyszínekhez. 1986-os Fényinstallációja Velemben készült. A helyszín egy bronzkori régészeti ásatás. Az ősi bronzöntő műhely helyén, az erdőben egy 2×2 méteres neonnégyzetet függesztett fel. Három sík kapaszkodott össze: a valós természeti környezet (erdő, fák); a civilizációs eredetű, technikai objektum (lila neonnégyzet), s az ismereti, tudati réteg (a régészeti helyszín, a bronzkor emberének munkahelyét feltáró ásatási gödör a szabályos földrétegekkel). A neon szobor, ahol a geometriai test kontúrjait jelöli a fény, a 90-es években is tevékenységének egyik legfontosabb csomópontja. A 80-as évek második felétől tárgyainak zömét fém és neon kombinációjú szobrok alkotják. Esztergált, maratott hasábok, kúpok, körök; fém, műanyag, kő, vaspor, durva és megmunkált (csiszolt, polírozott felületek) szinte tetszőleges természetességgel kapcsolódnak egymáshoz. Úgy, hogy közben megmarad az az érzésünk, hogy a Bauhaus variábilis játékaival rokon tárgyakról van szó, melyeket szétszedhetünk, ezeregy új módon összerakhatunk. Ez az időszak szorosan kapcsolódik a műtörténet konstruktivista, szuprematista előzményeihez, de annál sokkal szabadabb, érzelmesebb. A mértani idomokat gyakorta helyezi, mintegy kontrasztként, amorf fémreszelék vagy szénporhalmok közepére, kombinálja fekete nylonfóliával, s ezzel feloldja a szögletes szobortestek rideg, természetenkívüli hatását. Mindezekhez folyamatosan társítja a fény elemét a neonidomok segítségével. A 90-es évektől figyelme a betű, az írásjel felé fordult. Stilizált, végtelenül leegyszerűsített aranybetű jelenik meg kubusain. Ezek a misztikus, titokzatos írásjelek - hieroglifák, azok kalligráfiája nélkül - nagy igyekezettel ugyan, de olvashatóak, szavakká állnak össze, miközben információtartalmuk a mű szempontjából nem fontos. Az információ, amit az írás jelez, szinte rejtjelezett, sokkal inkább vizuális közlést, mint tartalmi mondanivalót hordoz. A fény - neon -, a csillogás - az aranyfüstfelület - a spiritualitást jelképezi; míg a fémkockák, a vasreszelék a súlyos földit jelenítik meg.
