Bánjamár királynak borús az orcája,
Majd megdermed csontja, reszket keze-lába.
Kandallója izzik, mi haszna, hiába!
Nem jut oda meleg, ahol a szív zárva...

Móra Ferenc klasszikusnak számító verse szó szerint szívet melengető történet. Az öreg Bánjamár király zord természetével elriaszt magától mindenkit, aki a palotában él. Önzésével egyre távolabb kergeti az őt szerető embereket, s engedi közelebb az álnok, haszonleső Sutyimutty főtanácsnokot. S egyszer csak - mikor sötét gondolataiból felocsúdva körbekémlel - azt veszi észre, hogy egyedül maradt. Igaz, sürögnek-forognak körülötte, minden kívánságát lesik, ám az emberek szívében a szeretet helyét már átvette a félelem, és a szánalom. S a csillogó trónterem díszes sarkait áttetsző pókhálóként körbeszövi a magány...
A magány cudar egy lakótárs. Dideregni kezd tőle az ember, és folyton takarózna, melegedne. De nem tud. Nincs annyi takaró. Szólhat körülötte harsány zene, asztalán a legfinomabb ételek illatozhatnak, drága orvosságokat nyelhet, befűttethet a királyi kandallóba, mindhiába. A hideg csak marad. Felégetheti az erdőket, házakat, bútorokat, az egész világot, az sem segít. Ám könnyedén oltalmat adhat egy aprócska dolog. Például egy kislány pityergése... Mert a melegséget nem kívül kell keresni, hanem legbelül. Bent, a szívben. A királyi didergést nem a kandalló tüze szünteti meg, hanem a szeretet...
A bűbájos történet ízig-vérig mese, mégis megkapóan emberi. Az igazán fontos dolgokat kutatja, s eközben rálel az őszinteség, a bizalom, a megbánás és az újrakezdés varázslatos világára. S ettől melegség támad mindenki szívében...

A(z) Gárdonyi Géza Színház és Babszem Jankó Meseszínház előadása