A János vitéz Petőfi Sándor 1844-ben írt verses meséje, irodalmi kifejezéssel élve elbeszélő költeménye.

Az elbeszélő költemény átmeneti műfaj. Rímes-ritmikus szöveg, amely a versekre jellemző, ugyanakkor történetet mond el, amely általában távol áll az inkább élményt, érzést kifejező költeményektől. Egyszerre lírai és epikus jellegű. A János vitéznek mind a története, mind a költői kifejezésmódja kiemelkedő értéket képvisel irodalmunkban.

A szerkezetében öt fordulópont figyelhető meg: Jancsi és Iluska elválik egymástól, Jancsi beáll katonának, majd a János vitéz nevet kapja. Szomorúan szembesül vele, hogy Iluska meghalt, és végül eljut Tündérországba.

A művet Kosztolányi Dezső a "magyar Odüsszeiá"-nak nevezte. Az író eszményképet teremt a nép számára, hiszen Kukoricza Jancsi, az árva juhász, Tündérország királyává válik.

A János vitéz a szegények, az elnyomottak győzedelmes felülkerekedését hirdeti a szenvedéseken, a megpróbáltatásokon. A cselekményben a valószerű falusi életkép keveredik a népmesei motívumokkal (az árva fiú világgá megy, próbatételeken megy keresztül, kitalált lényekkel találkozik (boszorkányok, griffmadár, óriások) stb. A falu és a pusztaság Petőfi által megélt világ, azt elhagyva kezdődik a mese. A főhősre útján nem csak szellemi és fizikai kihívások várnak, de jellempróbáló erkölcsi csapdákon is túl kell jutnia. A falu két árvája végül az örökös boldogság hazájában, Tündérországban találkozik, ahol örökké uralkodnak. A mesei részben mindenki eszményítve jelenik meg. A költő alapvetően mindenkit jónak lát, a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket, az erényesek pedig a megérdemelt jutalmat. Petőfi a nép - az egyszerű emberek - számára írta a verset, ezért lett a népmese a vers mintája.

A(z) Lőrinci Színpad előadása