1791-ben Mozart gyanította, hogy A varázsfuvola lesz az utolsó műve. Harmincöt éves korában a teste kimerült, de akarata és inspirációja töretlen. A fény és a sötétség harca az egész opera legfontosabb alapkonfliktusa. A rendezői koncepció alapját a fénnyel való direkt játék, az árnyjáték és vetítés hármasa jelenti – varázslatot teremtünk a fény mágiáján keresztül.

Tamino herceg tanácstalanul bolyong egy idegen országban, amikor elfogadja az Éj Királynője megbízatását, anélkül azonban, hogy megértette volna, milyen világba is lépett. Kísérői, a naiv Papageno és Pamina szintén a szabadulást keresik, ám épp annyira elveszettek, mint ő. A kiismerhetetlen, átláthatatlan világból csak egyféleképpen lehetséges a szabadulás: ki kell állni a próbákat és végig kell járni a tudáshoz vezető utat. A varázsfuvola arra késztet minket, hogy megtartva lelkünk gyermeki tisztaságát, egy mesét hallgassunk meg a szerelem erejéről. Éppen annyira vagyunk ugyanis távol a valóságtól, amennyire a szimbólumok közel vannak a lelkünkhöz és a tudatunkhoz.

A(z) Kodály Filharmonikusok Debrecen, Kodály Kórus Debrecen és Csokonai Színház Énekkara előadása