Dühöngő ifjúság (Nézz vissza haraggal)

Értékelés:

1 szavazatból

Szerinted?

A fiatal northamptoni színész, John Osborne darabjának ősbemutatója 1956. május 8-án volt a londoni Royal Court Theatre-ben. Nem aratott túlzott sikert, mondhatjuk azt is, a nézők közönyösen fogadták. Egy hét múlva azonban az érdeklődés középpontjába került, az évad egyik sikerdarabja lett, sőt egy írói mozgalom tagjai, a "dühöngők" tűzték zászlajukra az előadást szimbolikusan. A színház és film korában az elmaradott, hagyományos angol színház új erőre kapott, Osborne nyomában egy fiatal, új írónemzedék tört be az irodalomba, amelynek tagjai: John Arden, Arnold Wesker, Harold Pinter voltak - és ha nem is szorosan, ebbe a vonulatba tartozott Samuel Beckett is. A Dühöngő ifjúság annak köszönhette váratlan sikerét - amely ismét világhírűvé tette az angol drámát -, hogy elsőnek adott hangot annak a társadalmi rétegnek, amelyik az élet mindennapi küzdelmeivel volt elfoglalva, társadalmilag "az éppen csak megélnek valahogy" alsó rétegébe tartozott, kiábrándult a politikából, politikusokból, elvesztette illúzióit és a felemelkedés reményét is. "Azt hiszem, mi már nem áldozhatjuk fel az életünket igaz ügyért. Megtették ezt értünk a harmincas, negyvenes években, amikor mi még kölykök voltunk. Nekünk már nem maradt jó, igaz ügy egy sem. Ha majd jön a nagy mennydörgés, és mindnyájan odaveszünk, hát akkor sem a régi divatú, nagyszabású eszmékért ontjuk majd vérünket. Csupán afféle Szép Új No-köszönöm-elég-közepes dolgokért." - írja a darabban. A dühöngők elutasították a társadalom által nyújtott viszonylagosan jó megélhetési lehetőségeket, az egész jóléti társadalmat annak minden hazugságával és álszentségével együtt. Kiabálásuk, dühük, haragjuk az ellen szólt, amit a társadalom által meghatározott és determinált életforma biztosított számukra. Tehetetlenségük az őrjöngés és csöndes belenyugvás között ingadozva végül csúfos konformizmusba fulladt.

A(z) Pécsi Nemzeti Színház előadása

Stáblista

Értékelés:

1 szavazatból