Mendel Singer zsidó tanító, esendő kisember, aki négy gyereket nevel. Egyik fia katona lesz, a másik Amerikába emigrál, lánya férjhez megy, legkisebb gyermeke pedig teherként nehezedik vállukra, mert epilepsziája miatt semmire sem tudják tanítani. Végül otthon hagyják, és Amerikába mennek fiuk után, aki hamarosan elesik a háborúban. A felesége bánatában meghal, a lánya megcsalja ukrán férjét, és szégyenében elmenekül, otthon maradt katona fiúk is eltűnik. Mendel Singer magányos nyomorában Istennel perel, magyarázatot kér jóbi sorsára. Válasz nincs, a hitközség sem tudja visszatéríteni hitéhez, ám csoda történik: az otthonhagyott Menuchim meggyógyulva és világhírű zeneszerzőként kerül elő, hogy megvigasztalja öreg apját.
A Müncheni Kammerspiele Joseph Roth regénye nyomán készült előadása, a HIOB (Jób) nagyon sok erénnyel...
Hozzászólások
10/10
FElepHánt
2010 ápr. 03. - 18:16:17
10/10
A forgón egy szegényes fagylaltszínekbe függönyözött körhinta-henger áll, revü-lámpafürtökkel ékesítve: a csupasz színpadon ez lesz az egyetlen díszletelem, amely egyaránt alkalmas a galíciai, schetlbeli ház belsejének s a New York-i fényes környezet megjelenítésére. Bert Neumann munkája ugyanazt a visszafogott, antihatásvadász szemléletet tükrözi, mint az elõadás egységes stílusa. Johan Simons rendezése nem ismeri a fortissimót, de még a forte kitöréseket is alig, alsó középhangon játszatja a színészeket, ahogy a zeneszerzõ is, még a duhajkodó kozákkórus " amuri partizán"-dalánál sem tolja rá a hangerõt. Gesztusok, mozgások sincsenek túlzottan, az egyetlen lehetõség az a hihetetlenül koncentrált deklamáció, amely átélt erõteljességével, áradó lendületével tökéletesen helyettesíti a külsõséges elemeket.
Ahogy a Mendel Singert, a "kis zsidót" játszó, zseniális André Jung "csak" elmondja a történéseket, a helyzetét, a lelkiállapotát, az megmagyarázhatatlanul hatásos, pedig "csak" mesterien recitált monologizálás! A Faust, a Mester és Margarita, de még az unalomba fulladt Jellinek-darab elõadásain is megcsodált káprázatos képzettség, a szómágia fantasztikus tobzódása, amely a német színjátszási stílus legnagyobb erénye, most is ellenállhatatlan szuggesztióval érvényesül. Természetesen a fizikai, a pantomimikus professzionalizmus sem hiányzik. Az expozícióban Sylvana Krappatsch, az epilepsziás fiút megszemélyesítõ fenomenális színésznõ olyan koreográfiát produkál a világot jelentõ deszkákon, amelyet a mímes-táncos szakma legnagyobbjai is megirigyelhetnének. (Akkor még majdnem néma, leszámítva a ritka "Mama" nyögéseket, - a végjátékban aztán orátori képességeit is megcsodáljuk majd). A háttérzene nem az obligát klezmer, legfeljebb annak avatott zeneszerzõi imitációja, ahogy a háborút, az újvilági örömmámort érzékeltetõ hangkulissza is az. Nem találkozunk pro és kontra zsidózással sem, egy emberi történetet látunk, a maga tágasabb általánosíthatóságában.
Wiebke Puls, a színesebb életre és fõleg minél több férfira vágyó, egy kissé szintén idegkárosult hisztérika szerepében, arányos eszközökkel, mégis kirobbanó energikussággal állítja elénk a szintén tragikus vég felé tartó Szinger-lányt. De felsorolhatnánk nyugodt szívvel a teljes színlapot, a két-három szerepet abszolváló férfiak egyenrangú teljesítménnyel biztosítják a színvonal töretlen egységét. Nem tévesztendõ össze az amerikai Philip Roth-tal, Joseph Roth élt a Monarchia és az orosz cár birodalmának távoli, galíciai csücskében, belülrõl ismerte az ábrázolt világot és a kivándorlás körülményeit is.
Johan Simons rendezése fölényes tárgy- és emberismerettel, a kortárs német színházkultúra, számunkra távoli fároszként pislákoló bámulatos szintjén alkotta meg kivételes remeklését, amelyben múlhatatlan érdeme volt a félelmetesen grandiózus müncheni társulatnak. Köszönet a Nemzetközi Színházi Fesztiválnak, hogy annyi balfogás ellensúlyaként, ilyen produkció meghívásával tette rangossá a sorozatot.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások