Donizetti: Lammermoori Lucia
Erkel Színház, 2016. december 3.

Tegnap este óta van egy jó és egy rossz hírem. Jó hír, hogy az újra megnyitott Erkel Színházban bizonyos jelek szerint folytatódik a rekonstrukció, a színpadot felállványozták, óraszám hullik a por, a vakolat vagy valami ködös-párás izé, ami szünetre a nézõteret is beteríti. Idõnként egy nagy kristálycsillár is belóg, ami meggondolatlanság. Építkezés közben nem hagyjuk a csillárt a plafonon vagy ha mégis muszáj, akkor lefóliázzuk. Rossz hír, hogy az elõadás végén kiderül: ez nem építkezés (volt), hanem a Lammermoori Lucia új rendezésének új díszlete, már ha díszletnek nevezhetõ ez az állványerdõ, néhány, a tatarozáshoz szükséges kellékkel megspékelve. A fentrõl sûrûn befújt por (vagy köd vagy vízpára) határozottan nem tesz jót a láthatóságnak, az olykor erõs fények sem javítanak a vizuális hatáson. Bizonyos musical- vagy rockelõadásokon szoktak ilyesmiket (állványzat, befújás) bevetni, de akkor például a jelmezek stílusát is a díszlethez igazítják. Az új Lucia szereplõi azonban \"igazi\" skót (milyen is az az igazi skót?) középkori jelmezeket, Tihanyi Ildi más operákban is (újra)hasznosítható ruháit hordják. Üdítõ kivétel Lucia õrülési jelenetbeli ruhája, a szokásos vérfoltos fehér hálóing helyett mutatós holmi került a hõsnõre. Végül is a lényeg így megvan: nagyjelenetben ütõs cucc dukál.

Nem hinném, hogy Donizetti hatvanvalahány operájából éppen a Luciát szánta-írta a legnépszerûbb drámai mûvének. Hogy mégis így alakult a dolog, az szerintem egyetlen tényezõnek köszönhetõ, a már említett õrülési jelenetnek, ami nagy dobás volt akkor, modell lett jó sok operahõs illetve -hõsnõ megzavarodásához. Az egész opera visszamenõleg is a nagyjelenetre épül, a közönség végigüli az elsõ két felvonást, jobb fülûek megjegyeznek pár kulcsmotívumot Lucia elsõ áriájában és a szerelmi kettõsben, amik visszajönnek a nagy monológban, aztán a színváltozás jótékony sötétjében számosan távozni szoktak. (Neves Edgardók jó zárójelenetükkel megmenthetik az estét e kínos exodustól.)

Talán a szépséges, bár rövid szextett is eltûnt volna a Lucia-partitúrával együtt a kottatárak mélyén, ha a mûvet nem tartja életben a mutatós primadonna-címszerep. Valószínûleg a mostani felújítás is annak köszönhetõ, hogy az Intézmény rendelkezik két olyan kitûnõ mûvésznõvel, akikkel -ha különbözõ adottságokkal, de- emlékezetesen, karakteresen kiállítható a címszerep. A rendezésrõl nem szeretnék sokkal többet írni, a fentebb jelzettekben talán már utaltam rá, hogy olyan \"hibrid\" produkció született Szabó Máté kezei közt, ami helyett szívesebben néztem volna meg a darabot inkább koncertáns formában; talán nincs is igazán jól megrendezhetõ Lucia. A komor, itt szó szerint is ködös Skóciában lezajló rémdrámát a háttérben látható festett kék égbolt-díszlet sem tudja összehozni a Donizetti sok mûvében hallott \"italiano\" zenei klisékkel. Néhány mostani melléfogás pedig egyenesen mulatságos, bár aligha ez volt a rendezõ szándéka: az ifjú szerelmesek jelképesen elhált (?) nászát mellõzném a duettbõl, mert a zene túl rövid, és mire a földön fekve összebújnak, szinte már fel is kell állniuk.

Az elõzetes és immár menet közbeni hírverések két világraszóló primadonna-produkciót vizionáltak. Kolonits Klára nagyszerû énekesnõ, hangja súlyosan, kifejezõn, árnyaltan szól, minden regiszterében kiegyenlített, sugallatos...de nem koloratúrszoprán, a szónak sem a hagyományos, de a mai értelmében sem, noha Callas óta a legtöbb koloratúrszoprán tényleg \"más\" mint annak elõtte volt. Luciája arcán már elsõ megjelenésekor idvezült, tétova mosoly ül, elõrevetítve a késõbbi tragédia, az elborulás árnyékát. Nem gyereklány õ, de nem ám, hanem érett nõ, ám a túlhatalom így is könnyedén legyûri, sorsa eleve elrendeltetett: legalábbis õ így láttatja. Felhõtlenül talán csak elsõ áriájában és a szerelmi kettõsben boldog (vagy talán már ott sem egészen?), hangja ezekben a jelenetekben a legmeggyõzõbb, ezért is nagy kár a már említett \"virtuális szexjelenet\" beiktatása Edgardóval. Az õrülési szcénában kifejezetten zavart a trillákat kísérõ hangszer: üvegharmonikának hívják, eddig sem ismertem, eddig sem hiányzott, és a jelenet -talán emiatt is?- kissé \"leült\" a lassú szakasz végén. A gyors rész tempója mintha lassabb lett volna a megszokottnál és a záró magas hangot is szívesen hallgattam volna picit kitartottabban. Összességében Kolonits Klára Luciája egy nagyon rokonszenves, nagyobb erõk között esélytelenül felmorzsolódó, szerencsétlen sorsú hõsnõ mélységesen emberi, de nem emberfeletti teljesítménye.
Ezek a \"nagyobb erõk\" szó szerint is nagyobbak, súlyosabbak. Horváth István Edgardója elismerésre méltó biztonsággal gyõzi a szólam szinte folytonosan és kényelmetlenül magas fekvését, záró áriája is megoldott, világos kosztümje és néhány beállítása -fõleg a már kifogásolt szerelmi együttlét- nem passzol a mûvész alkatához. Legutóbb Don Ottavióként láttam, hangja inkább abba a szerepkörbe illik színben is, dinamikában különösen; õ nem spinto, legalábbis ezúttal és ebben a szerepben biztosan nem volt az. Mozart mellett inkább Rossini, Donizetti vígoperái, késõbb pedig karakterszerepek várhatnak rá. Szegedi Csaba komor, hatalmas ruhásszekrényként, bár szépen énekelte el kétrészes áriáját, a szerep egysíkúságán azonban, mely valamiképpen Luna és Forza/Carlos elõképe, nem tudott javítani, hangsúlyos, de nem eléggé jelentõs kezdet után jó volt a Lucia-Enrico duettben, ezt követõen már szinte csak a szextettben van némi énekelni valója, mivel E&E azaz Edgardo és Enrico duettje ezúttal is kihúzatott. Hozzá képest éppen ellentétes benyomásaim voltak a kissé tisztázatlan státuszú (káplán? házitanító? bizalmas jóakaró? mindenes?) Raimondót éneklõ Cseh Antallal kapcsolatban. Áriája és kissé terjengõs duettje Luciával elég haloványnak tûnt, hangképzése is szokatlan, furcsa. Késõbbi, rövidebb megszólalásai (2.felvonás finálé \"pace, pace\", õrülési jelenet \"felkonferálása\", 3.felvonás zárójelenet) viszont hatásosak voltak.
Szappanos Tibort jobban kedvelem oratóriuménekesként, énekesi karrierje is inkább a pódiumon semmint az operaszínpadon teljesedhet ki. Két comprimario szerepben két egészséges, szépen szóló hangot hallottunk: Kun Ágnes Annáét (Alisa) és Ujvári Gergelyét (Normanno).
A premier állítólagos izgalmait, beugrásait illetve ezek negatív mellékhatásait tegnap már nemigen éreztem sem a kórus, sem a zenekar teljesítményén, és Kocsár Balázs is a lényegre koncentrálhatott: a bergamói mester gyakran verklizenének tûnõ melódiáinak lehetõleg minél változatosabb és minél pontosabb tolmácsolására. A közönség pedig nagy tapssal honorálta a közremûködõk munkáját.