Táncdráma.

„Soha, senki nem fog a Learnél jobb tragédiát írni” – tisztelgett nagy elődje előtt George Bernard Shaw, aki nem mellesleg az örök második Shakespeare után az angol nyelvű színpadokon. És nagyon úgy tűnik „a Lear királyt egy ideig még Shakespeare legnagyobb művének fogják tartani, mert egyik tragédiájában sem lehet olyan részletesen hallani a modern világ aggodalmairól és problémáiról, mint ebben.” (R. A. Foakes)

Mik volnának ezek? A korábban biztosnak hitt anyagi, morális, esztétikai alapok megbillenése, lecsúszás, kiüresedettség, szellemi deficit, menekülés a nyomasztó közfelelősség elől. Menekülés a családba. A Lear, bár címében „király”, mégsem sorolható a klasszikus királydrámák közé. Sokkal inkább önfelszámoló családi tragédia. Nekünk szól, szülőknek, gyerekeknek, hogy magunkra ismerjünk: Az apák rosszul szeretik gyermekeiket, aztán hatalmasat csalódnak bennük, tombolnak, átkozódnak, pedig ők a hibásak. Valódi szeretet helyett majomszeretettel, kényeztetéssel vették őket körül. Lear fatális tévedése nem abban rejlik, hogy birodalmát idejekorán osztja fel, hogy elvéti a pillanatot – hanem, hogy azt reméli: vagyona és befolyása nélkül is fogják szeretni. Ez a felismerés pedig még tébolyítóbb egy ereje teljében lévő ember számára, mint annak, aki agg korba lép.

A(z) Szegedi Kortárs Balett előadása