Mesél a bécsi erdő

„Én Európát már nem tartom semmire. Mert vagy háború lesz, vagy egész Európa elsüllyed az embertelenségben.” – írja Ödön von Horváth (1901-1938) nem sokkal szerencsétlen halála előtt, még az Amerikába való emigrálását tervezgetve.
Az osztrák-magyar író egyik legsikeresebb drámájában, a Mesél a bécsi erdőben egy széthulló és útját nem találó társadalom panoptikumát festi meg. Gazdagon megrajzolt karakterei kisemberek, nyárspolgárok, akik e zűrzavaros időben kétségbeesetten próbálnak kapaszkodni valamibe: veszélyesebbnél veszélyesebb ideológiákba, egy megszépített múlt vagy egy reményteljes jövő illúziójába, és legfőképpen embertársaikba, egymásba. Ám ez az összekapaszkodás, ahelyett, hogy segítségükre lenne, örvényszerűen rántja őket egyre mélyebbre a hazugságokban és öncsalásokban. Közben a háttérben egy gramofon végig a Kék Duna keringő boldog dallamait játssza, de ez is inkább már csak egy szebb napokat megélt világ haláltáncának aláfestő zenéje. Horváth kegyetlenül pontos képet ad koráról, igyekszik jókedvvel és humorral szemlélni kortársait, de kezei alatt sokszor akaratlanul is tragikus történetek születnek. „Minden mindig egyre jobb lesz” – mondja egy karakter Horváth másik nagysikerű drámájában, a Kasimir és Karolinében. Lehet, hogy ennek pont a fordítottja az igaz?
Fehér Balázs Benő visszatérő rendezője színházunknak, nem véletlenül. Tehetsége iránti töretlen bizalmunk alapja két évadon keresztül is nagy sikerrel játszott rendezése, A balek című bohózat, mellyel megmutatta, hogy klasszikus művek is ölthetnek vadonatúj formát, hogy a progresszivitás nemhogy gátja, de megteremtője is lehet a minőségi, önfeledt szórakozásnak.