Az emberi fóbiák között a szűk helyre bezártságtól való rettegés az egyik legerősebb. Azt már elképzelni is nehezen tudjuk, milyen lehet, ha bezárnak, és fogalmunk sincs, mikor szabadulhatunk. A Pandora 88-ban egy alig másfél négyzetméter alapterületű doboz szolgál helyszínül két olyan fiatalember (Wolfgang Hoffmann és Sven Till) közös élményeihez, akik nyilvánvalóan nem önként kerültek ilyen közeli kapcsolatba. Vasszegekkel kivert börtönük a nappali szobájuk, a hálójuk, az edzőtermük, az egyetlen fény- és hangforrásuk, s a hely, ahol felidézhetik emlékeiket az életből, melyet kétségbeesetten igyekeznek a fejükben tartani.
A duó a szűk mozgásteret több szempontból kihasználva, minimális dialógus segítségével, megrázó nyíltsággal fedi fel változó lelkiállapotát. Harag, kétségbeesés, erőszak, közöny, az őrült remény és hallucináció rohamai szorítják ki egymást bennük folyamatosan, miközben alkalmazkodnak a létformához, melynek fizikai behatároltsága nagyon is valóságos, pszichológiai veszélyei azonban ismeretlenek. (Jenny Gilbert)
A(z) Nemzeti Táncszínház előadása
Hozzászólások