Egy negyvenes éveiben járó színésznő otthon, szakítás előtt... Szakítani akar, mert megijed attól, hogy életében először akár boldog is lehetne. Ebben a nemvárt, új kapcsolatban végre nem kellene szerepeket játszania, hanem önmaga lehetne. Ez a kapcsolat ébreszti rá arra, hogy eddigi élete során mindig meg kellett felenie valakinek: a szüleinek, a gyerekének anyaként, a volt férjének, a volt szeretőinek. Eljátszotta, hogy gyerek, szülő, feleség és szerető, és közben elvesztette az akaratát és a vágyait; az irányítást az események felett.
A szakító beszédét gyakorolja, és közben végig csak mentegetőzik: miért lett olyan, amilyen. Történeteket mesél, bemutatja élete jelentősebb szereplőit, akik befolyásolták őt, és alakították karakterét. Idős, konzervatív szülei feleségnek akarták, nem színésznek. A volt férje nem a nagy szerelem volt az életében, ezt a férfi és tudta, és továbbállt. Volt szeretője, egy olasz rendező szakmai és anyagi bizonytalanságba sodorta. Nem csinál mást tehát, csak bűnbakot keres, nem képes felelősséget vállalni és beismerni, neki is jelentős szerepe van abban, hogy most ennyire magányos.
Ráébred arra, mennyire nem volt uralma eddig az élete felett, és most jött el életében először az az időszak, amikor végre megérti a korábbi kapcsolatok hozományait. Attól fél, a szerelem is egy újabb szerep csak, egy újabb ismeretlen identitás. Éppen akkor, amikor egy olyan társat talált, aki előtt nincs is szükség a mentegőzésre. Szakítani akar, de szerelmes. Mire eljutott odáig, hogy valódi esélyt kapott arra, hogy boldog lehessen, már azt sem tudja ki ő, és mit akar valójában. Ez a döntésképtelenség az ő tragédiája. Ez jellemzi egész eddigi életét is.
A(z) Spinoza Színház előadása
Hozzászólások