Szentivánéjjel bármi megtörténhet. Felfeslenek civilizált tartásunk gyenge fércei. Szerelem? Nem varázslat. Félve-akart érzések, tétova vágyak, testi vonzalmak, diákos és dacos hevület. Szeretném, ha a szememmel látnál - mondom és akarom, de a másik szemével tudnám-e látni magamat, akarnám-e látni magamat? Ezer féle lehetőség, ezer féle alakja ugyanannak a titkos erőnek; boszorkányos, civilizálatlan tudás ez, egyszerre lenni az "én", a "mi" és a "te". Ki tudja, meddig tart? Meddig tarthat? Nem csak az érzés, remegés. A látása ennek, értése a másiknak.

A Szentivánéji álomban az erdőben bolyongó, egymást kergető, megigéző párok játéka az ezerből csak néhány, nem ördögtől való, habár kéjes élvezet. Élvezet, hogy érezhetünk, jót vagy rosszat akár. Hogy lássunk pár pillanatra, bőr alá, hús alá, bele a szívbe, a lényegbe. Az előadás szabadságot és ugyanakkor biztonságot nyújt. Nem analizál, csak keres. Mások élik meg nekünk bevallatlan, benső titkaink. Játszanak, vallanak és hazudnak, szeretnek és szenvednek, kicsit belehalnak helyettünk, hogy nekünk ne kelljen. Mert nem akarunk? Pedig akarunk - mondanám, mert vágyom rá. "Én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy." Ezen az éjszakán a nézők és játszók együtt tesznek kísérletet arra, hogy konvenciókat áthágva próbáljanak közelebb kerülni férfihez és nőhöz.
FIGYELMEZTETÉS:
Az előadásban nem lehet elrejtőzni, hátradőlni, elhúzódni, menekülni, kedves Nézők, de lehet velünk menni és játszani, nevetni és szeretni, kicsit fájni, oldódni.

A(z) Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis előadása