Orgonék jómódú házában egy mélyen vallásos alak, Tartuffe egyre nagyobb befolyással bír, s a helyzet már azzal fenyeget, hogy Orgont kiforgatja vagyonából, és a lánya kezét is megszerzi. Hamarosan mindenki átlát Tartuffe ármánykodásán – kivéve Orgont. A család tervet eszel ki, hogy lebuktassák a csalót.

Egyszerű vígjátéki történet, a mű mégis zseniális. Az ok a szerzőben keresendő, aki nem más, mint a drámatörténet sziporkázó zsenije: Molière.

Az eredeti címben Molière fontosnak tartotta, hogy a névhez társítsa a jelzőt is „l’imposteur”: Tartuffe, avagy a képmutató, de mondhatnánk szenteskedőt, szemforgatót, kétszínűt, alakoskodót, ájtatoskodót, kegyeskedőt, farizeust. És ha egy nyelvben valamire ennyi megnevezés van, ez azt mutatja, hogy a jelenség foglalkoztatja az embereket. Mi sem jelzi jobban e színdarab népszerűségét, mint az, hogy e szinonimák közé ma már oda lehetne írni: „egy valódi tartuffe”.

A figura eggyé vált a tulajdonsággal, amit Molière a darabjában pellengérre állított, mégpedig olyan erővel, hogy noha 1664-ben Versailles-ban bemutatták, az udvar befolyásos tagjai rávették XIV. Lajost, hogy tiltsa be a darabot. Előadását csak 1669-ben engedélyezték újra. Abban az időben is nagyszerű reklámnak bizonyult azonban a betiltás, mert a február 5-i bemutatóra özönlöttek a nézők. De az, hogy e lelkesedés nem csökkent később sem, már a mű üdeségét, érvényességét mutatja. Megszámlálhatatlan színpadi olvasata van napjainkban is, minden alkotó megtalálja a maga Tartuffe-jét, aszerint, hogy épp mit akar üzenni a világnak, melyik torz társadalmi jelenséget igyekszik górcső alá venni. Mindenesetre azok, akik a hit elleni támadást vélték felfedezni benne, és ezért hol tiltották, hol lelkesen üdvözölték világnézeti beállítottságuknak megfelelően, talán elsiklottak Cléante e sorai fölött, amelyen áthallik Molière vallomása: „Egyet tudok – egész tudományom csak ennyi: / Tudom, mi az igaz, s tudom, hogy mi a talmi. / S mert dicsőbb hősöket sehol sem ismerek, / Mint az alázatos, igazi szenteket, / S mert szebb és nemesebb dolog nincs a világon, / Mint ha az igazi vallás buzgalma lángol – / Előttem épp azért semmi sem undokabb, / Mint e szenteskedő, jól színlelt áhitat.” (Vas István fordítása).

David Doiasvili grúz rendezőnek színházunkban eddig bemutatott két rendezése, a Szentivánéji álom és a Cyrano, valamint az első MITEM-re meghívott Macbeth előadása sejteti, hogy ő nem fog megállni a kiszólások szintjén, hanem az archetipikus, minden korra és bizonyos értelemben, kisebb nagyobb mértékben mindannyiunkra jellemző színlelés mélyebb rétegeit boncolgatja majd.

A(z) Nemzeti Színház előadása