Haláliszony-életiszony: egyik következik a másikból. Eleinte felnőni, aztán meghalni nem akarunk. Egy darabig attól rettegünk, hogy mi vár ránk a világban, aztán attól, hogy hogyan kell távoznunk belőle. De azért élni jó, nem?
Öröklét kellene az embernek a halál jogával, e helyett véges élet jut a halál kötelezettségével.
Groteszk, szürreális látomás a halál formáiról, a rothadásról, az örökkévalóság édeskés szagáról. A pokolról, az isteni fénytől való megfosztottság állapotáról. Istenről, a mennyországról, az ateista ember kétségeiről. A semmiről, amely a minden után következik.
"Nincsenek illúzióim a halált illetően, de néha eltűnődöm, hogy vajon milyen alakot ölthet. Néha azt hiszem, a hirtelen halál a jó...
De azért legtöbbször a lassabb, fokozatosabb halálra gondolok, melyben lehetővé válik, hogy az ember még egyszer visszaköszönjön az életének...
De hát marad-e az embernek ereje, hogy még ilyenkor is viccelődjön?"
(Luis Bunuel)
A(z) Mándy Ildikó Társulata előadása
Hozzászólások