Buddy Endre

A Ben-Hur titka, amit Charlton Heston sem akart elfogadni

Idézzük fel az ötvenes évek konzervatív idoljának esetét a progresszív baloldali forgatókönyvíróval, ami a 11 Oscar-díjas film zavarba ejtő jelenetét eredményezte.

Kevés filmnek van olyan kikezdhetetlen és makulátlan renoméja, mint az 1960-ban 11 Oscar-díjjal jutalmazott bibliai eposznak, a Ben-Hurnak, aminek a díjrekordjához azóta is csak felzárkózni tudtak. (A Titanic és A király visszatér ugyanennyi szobrocskát nyert.) Fantasztikus nézni ezt a filmet: az életnagyságban megépített díszleteket, amelyek közül a lóversenyaréna máig megvan, a varázslatos jelmezek, amelyek önmagukban is műalkotások, Rózsa Miklós zenéje, ami grandiózussá és operaivá teszi a kiváló forgatókönyvet. Akár azt is mondhatnánk, hogy a Ben-Huron nem fog az idő – valójában ennek épp ellenkezője igaz. Egy eposz a szandálos filmek korszakából, amely nem nőhetett ki máshonnan, mint az ’50-es évek konzervatív Amerikából, amelyet a hidegháborús rettegés, a normalitás és a kereszténység mítosza határozott meg.

Bizonyára sokaknál kiveri a biztosítékot, ha azt mondom, bibliai mélységei, a megbocsátásáról, a szeretet gyógyító hatalmáról és az oldschool heroizmusról szóló tanításai mellett a Ben-Hurban találhatjuk meg Hollywood egyik legalaposabban elrejtett homoszexuális narratíváját is. Számomra ez persze semmit nem von le annak értékéből – miért is vonna? –, csak még érdekesebbé teszi a történetet – és többet mond a kor Hollywoodjáról, a kor Amerikájáról és társadalmáról, amelyben született.

A The Celluloid Closet című 1995-ös dokumentumfilmben maga az egyik forgatókönyvíró, Gore Vidal emlékezik vissza,

hogyan csempészték bele Judah Ben-Hur és Messala történetszálába a melegmotívumot.

Ez a dokumentumfilm Vito Russo korábbi, azonos című könyve alapján készült, amely azt beszéli el, miként ábrázolták a hollywoodi filmek a homoszexualitást: gyakran épp nevetségessé vagy elrettentő példaként, demonizálva az ilyen karaktereket. Gondoljunk csak két nagyon híres példára! A Van, aki forrón szereti két női ruhába öltözött férfijára, vagy Al Pacino nem túl szépemlékezetű bűnügyi thrillerére, a Portyánra, amelyben a homoszexuális aktus mindig erőszakos, fenyegető lehetőség.

A Ben-Hur a maga korának legnagyobb szuperprodukciója volt, amitől azt várták, hogy megmenti az MGM-et az anyagi csődtől. (Sikerült.) Annál ijesztőbb lehetett a rendező, William Wyler számára, hogy Karl Thunberg forgatókönyvét nem találja elég jónak. Hogy mentse a helyzetet, a stúdió szerződéses forgatókönyvíróját ugrasztotta be a feladatra. Gore Vidal – aki baloldali enfant terrible volt a szakmában, és The ​City and the Pillar című regényével kisebb botrányt aratott – rögtön

hajmeresztő javaslattal állt elő annak megoldására, hogy a két főszereplő, Ben-Hur és Messala a politikai különbségeken túl miért gyűlöli egymást annyira.

Saját visszaemlékezése szerint Vidal félrevonta Wylert, és közölte vele, hogy elmélete szerint a két főhős fiatalkorukban szeretők voltak. A Rómából visszatérő Messala szeretné újrafűteni a kapcsolatot, Ben-Hur viszont vonakodik: a római tribunust így elsősorban szerelemféltés dühíti.

A forgatókönyvíró szerint Wyler először idegenkedett a dologtól, de Gore Vidal azt ígérte, semmi explicit nem kerül a forgatókönyvbe, a nézők többsége észre sem veszi majd. Alighanem Wylernek is tetszett a szemtelen, jól elrejtett szubtextus.

Elvégre nem is lehettek volna ennél pimaszabbak: melegkapcsolatot helyezni a konzervatív Amerika egyik státuszfilmjének közepébe, a konzervatív ikonnak számító Charlton Hestonnal a címszerepben?

És még a történeti hűség kérdését is lerázhatták magukról: az ókori rómaiak körében a szexuális irányultságnál ugyanis fontosabb volt a szexuális dominancia, a férfiak szabadon összekerülhettek más férfiakkal anélkül, hogy státuszukból veszítettek volna.

Ez is érdekes lehet

10 dolog, amit talán nem is tudtál a Ben Hurról

A korai tesztfelvételeken még Leslie Nielsen volt Messala, 1982-ben pedig magyar képregényváltozat is készült Charlton Heston 11 Oscar-díjjal jutalmazott, 1959-es kultfilmjéhez.

Tovább

 

A rendező egyedüli kérése az volt Vidalhoz, hogy csak a Messalát alakító Stephen Boyddal közölje a meglepő szubtextust, a republikánus irányultságú, konzervatív beállítottságú Hestonnal semmiképpen:

„Chuck szétesne”

– indokolta. Így esett, hogy a két főszereplő első találkozásakor Messala szeméből süt a szerelem, Ben-Hur nemes arcéléről pedig lepattan a másik rajongó tekintete. Lássuk csak!

A Ben-Hur fő konfliktusát érintő mellékszálnak – vagy alkotói intenciónak – természetesen megvolt az utóélete.

Charlton Heston élete végéig tagadta, hogy Gore Vidalnak túl sok köze lett volna a forgatókönyvhöz, a Time magazinban nevetségesnek nevezte az elméletet a homoszexuális szubtextusról, és állította, hogy a szerző csak három napot töltött a Ben-Hur forgatásán.

Gore Vidal a The Advocate hasábjain vágott vissza a filmsztárnak:

Csodálatosan unalmas élete során Chuck számtalanszor elmesélte már Ben-Hurként véghez vitt hőstetteit. Mindegyik változat újabb hazugságokat tartalmaz

– írta, és gonoszul odaszúrt Hestonnak, aki ekkor már valóban a maga megkopott dicsőségében fürdő, megkeseredett öregembernek tetszett, nagyon szégyellte, hogy kopaszodik, ráadásul fegyverpárti aktivistaként joggal vívta ki a pacifisták ellenszenvét.

Chuck ellenkezésének dacára a The Celluloid Closet nézői láthatták, és el is mondtam nekik, mit csináltam a nevezetes ’szerelmi jelenetben’. Mindezzel együtt a dokumentumfilm egyik producere üzenetet kapott a homofób Hestontól, amiben biztosítja róla, hogy egy másik általa ’eljátszott’ karakter, Michelangelo semmiképpen sem meleg. De mit is kezdjünk a Nemzeti Fegyverszövetség szóvivőjével, aki, ha most szerepet játszik, két parókát tesz a fejére, a hitelesség érdekében.