„It's murder on the dance floor / You'd better not kill the groove”

– énekli Sophie Ellis-Bextor az utóbbi hónapok egyik nagy filmes meglepetésében. A Saltburn készítői úgy döntöttek, hogy a 2003-ban kiadott diszkódalt teljes egészében beteszik a filmbe. Meg is lett a hatása. Íme, az újabb Running Up That Hill. Kate Bush dalát pár évvel ezelőtt egyenesen 1985-ből repítette a slágerlisták élére a Stranger Things. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Murder On The Dancefloor már az eredeti megjelenés évében, húsz évvel ezelőtt is retrohullámon lovagolt, amennyiben simán elképzelhető, hogy Tony Montana enervált fejmozgással erre a zenére szippantgatja késhegyről a kokaint. Nihil novi sub sole, mondhatnánk, de hát ki beszél itt már latinul.

A kétezres évek iránti nosztalgiáról néha úgy tűnt, hogy kifáradt már, aztán újra felbukkan, és sosem lankad. Évek óta téma, hogy

a nosztalgiát a Z-generáció tartja életben,

akik 1997 után születtek, és aligha élték meg személyesen, milyen is volt Billie Joe Armstrong és Avril Lavinge dicső tündöklésének idején élni, de úgy képzeli, a kétezres évek a civilizáció utolsó csúcspontja volt, valamiféle Paradicsom, amiből aztán – méretes képzavarral élve – kiűzött minket a felettünk elrepülő idő vasfoga. (Mindezt már 2018-ban megénekelte egy bizonyos Charli XCX, igaz, ő 1999-re saccolja a civilizáció tetőpontját, és egy stílszerűen stílustalan dalban bizonygatja, hogy akkor minden jobb volt, utazzunk vissza.)

Az volt a discmanek, a Kínából importált olcsó digitális órák és a szegecselt övek korszaka, amikor még csak az emósok és a gothok, és nem az ország két fele állt háborúban egymással, még nem kellett Britney Spearsnek sem igazságot követelni, mert nem tudtuk, mi van vele,

Jennifer Lopez és Ben Affleck között a szerelem igazi volt (nem ez az újramelegített papás-mamás),

osztálytudatos keserűség nélkül szemléltük Paris Hiltont. A dopaminfüggőségért legfeljebb a GameBoyt és a kinyithatós telefonokat okolhattuk, de azokon keresztül legalább nem ért bullying. Mentek a halászsapik, a csőtopok, a trapéznadrágok és a fejkendők, Shrek elsősorban rajzfilmfigura volt, és nem mém, a Reszkessetek, betörők! szállodai jelenetében szereplő fickóról pedig nem tudtuk, hogy Donald Trump. A fiúk összeverték egymást suli után, de nem küldték szét egymásnak az erről szóló videofelvételt. A hippiség csúcsa volt, ha valamelyik gyerek ördögpálcával zsonglőrködött az iskola után, az emósok pedig lyukat harapdáltak a pulcsijuk ujjába, és azon keresztül dugták át a hüvelykjüket. Az évezred alapból hatalmas megkönnyebbüléssel kezdődött,

kiderült, hogy még sincs vége a világnak, mert a számítógépeknek valahogy sikerült megoldaniuk, hogy az ezres helyiértéken kettesre ugrott a számláló: 1999 után beköszöntött a 2000.

A kis Magyarországon persze minden más fénytörésben látszott. Első osztályos voltam az általános iskolában, amikor beköszöntött az új évezred, elviselhető, kiszámítható szegénység volt a legtöbb családban, a gyerekek Pokémont, chipset, új számítógépet, CD-t követeltek a szüleiktől. De hát a mai nosztalgiának nem sok köze van ahhoz, amit akkor megéltek az emberek. Egyelőre

nem a Szerelemről szó sem volt vagy a Százszor ölelj még hódít a TikTokon,

hanem a kétezres évek kézzel válogatott, gondosan kurált részletei, amik egy szebb kor benyomását keltik, mint a valóság.

A lényeg így sem változik: az az évtized regresszív volt, amikor látszólag békében megfértek egymás mellett Barbie és Ken műanyag világai,

egy cseppet hedonista és sokkal felelőtlenebb.

Akkor még úgy tűnt, nincsen gátja az anyagi és kulturális gazdagodásnak. Hogy ez az illúzió 2008-ban tört össze, vagy csak a pandémia kitörésével, azt nem tudjuk, csak azt, hogy végső soron ez a nihilista konzumvilág szeptember 11. árnyékában nőtt a fejünkre, épp úgy, ahogy a TikTok eszképizmusára is a minket körülvevő tragédiák miatt vagyunk fogékonyak. Különbségek ide vagy oda, a kétezres években kevesebbszer fordult elő egy beszélgetésben a vodkanarancs és a világvége, és az akkori tizen-huszonévesek még pár évig reményteljesen nézhettek a jövőbe – s miután megszabadultak a vállalhatatlan emófrizurától, ugyanígy érezhettek a szüleik is velük kapcsolatban.

Aztán, miután az utolsó zseléstoll is beszáradt és az első gimis szerelmünktől kapott válogatás CD-ről eltűnt az adat (akkoriban figyelmeztettek, hogy ez 7-8 év múlva meg fog történni), végre visszanézhetjük a TikTokon, milyen volt az életünk. S ha nem ismerünk rá, az sem baj. Elég, ha a Z-generációsok azt hiszik, menők voltunk.