„Ez egy olyan technológia lesz,
amellyel megmutathatjuk egymásnak,
mi van a fejünkben és mit álmodunk.”
(Terence McKenna, 1995)

„Egy nap a technológia útján képesek leszünk egész gondolatokat küldeni egymásnak. Gondolsz valamit, és a barátaid rögtön megtapasztalhatják azt a gondolatot. Ez lenne a legmagasabb szintű kommunikációs technológia.”
(Mark Zuckerberg, 2015)

Egy neves gondolatkísérlet szerint, amelyet Jeremy Bentham vázolt fel, létezik egy különleges börtön, a Panopticon. Ez egy olyan épület amelynek központi tornyából minden egyes börtönlakót egy olyan optikai rendszer segítségével figyelnek, amit azok nem tudnak elkerülni, és nem is tudnak róla. Azt azonban tudják, hogy bármikor megfigyelhetik őket, így ennek megfelelően viselkednek. A megfigyelők tudása folyamatosan nő az elítéltekről, és visszakerül a gépezetbe, amely az információk alapján, de nem a megfigyeltek akarata szerint alakítja a rendszert.

Azok a filozófusok, különösen Foucault, akik a hatalom kérdésével foglalkoztak a 20. században, összefüggést tettek a tudás és a hatalom között. Nem volt ez mindig egyértelmű. A „tudás hatalom” jelszavát Francis Bacon alkotta meg a 16. században, hogy aztán a huszonegyedikben – más hangsúllyal – annál aktuálisabb és rémisztőbb legyen:

a nagy techcégek mindent tudni akarnak rólunk, és hiába állítják, hogy az információval csak az életünket szeretnék jobbá tenni, nincs okunk rá, hogy higgyünk nekik.

De miért nem? Az internet, amely végtelen tudást halmozott fel, és csak egyre többet fog, Foucault nézetei alapján hatalmi tényező. De vajon kinek a hatalmáról van szó? És jóra vagy rosszra fordítják ezt a hatalmat?

A kérdéshez ugorjunk egyet az időben!

A nyolcvanas években egy fiatal scifi-író, William Gibson észrevette, hogy a komputerizált vállalati szféra – különösen a bankrendszer – micsoda információtömegeket tárol és gyárt a klienseiről. Az információt (big data) természetesen hasznosítani lehetett, ráadásul teljesen ellenőrizetlen keretek között.  William Gibson fogékony volt az akkor még gyerekcipőben járó internetes kultúra iránt is, és az 1982-ben írt „Burning Chrome” című elbeszélésben megalkotta

a cyberspace (cybertér)

kifejezést. A kifejezés két évvel későbbi Neurománc című regényében is szerepel, amely a cyberpunk-irodalom legfontosabb alapműve.

De milyen hely volt Gibson elképzelésében a cyberspace? Nem túl bizalomgerjesztő: egy olyan virtuális tér, amely távol áll a modern állami ellenőrzés hatósugarától, és a vállalatok brutális, kérlelhetetlen hatalma érvényesül benne.

„Cybertér. Akarattól független hallucináció, melyet minden nemzetből törvényes felhasználók milliárdjai tapasztalnak naponta, egészen a matematikai fogalmakat tanuló gyermekekig... Az emberi rendszer összes számítógépének bankjaiból származó adatok grafikus megjelenítése. Hihetetlen összetettség.” (részlet a könyvből)

Gibson disztópiája egyszerre szólt az internet jövőbeli térhódításáról és a nyolcvanas években egyre növekvő korporális hatalomról. A cégek az államok fölé nőttek, az állami szabályozás pedig egyre kevésbé hatott rájuk.

Nem mindenki látta ilyen sötéten a cyberteret.

A nyolcvanas években internetpionírok egy másik csoportja a lehetőségek földjét, új és szabad világot látta benne. Az idea gyökere természetesen magával az amerikai álommal rokon. Ahogy a megöregedett Európából elvándorlók az új kontinensen, úgy a szabadon gondolkodók az interneten egy olyan teret vehettek birtokba, ahová nem értek el a régi törvények. Ők az internetre egyfajta Kánaánként gondolkodtak. Köztük volt az öregedő hippi, John Perry Barlow is, a Grateful Dead korábbi szövegírója, aki maga fogalmazta a Cybertér Függetlenségi Nyilatkozatát 1996-ban. Ezek voltak a nyitósorai:

„Kormányai a fejlett ipari országoknak, kik húsból, betonból, acélból építkeztek és merítitek hatalmatokat, én a cyberspace-ből jövök, a lélek új otthonából. A jövő nevében követelem tőletek, kik a múltból vagytok, hagyjatok békén minket! Nem üdvözlünk benneteket jó szívvel. Ahol mi összegyűlünk, ott nektek semmi erőtök nincsen.”

Barlow hippi nézeteivel összhangban idealista volt, függetlenségi nyilatkozata is csöpög a naivitástól. A kilencvenes évek végén két New York-i hacker, Acid Freak és Phiber Optic, akik többek között Gibson cyberpunk-regényeiből kovácsolták identitásukat, egy szemtelen húzással megmutatták neki, hogy az internetes tér már most nem független a világ hatalmaitól: meghekkelték Barlow bankját és posztolták a neten a férfi hitelszámlatörténetét.

A virtuális térben nem volt tehát olyan szabadság, ahogy azt sokan gondolták.

De ugorjunk még egyet az időben: a 2010-es évekbe!

Az elmúlt évtizedben az internetes gigavállalatok elveszítették ártatlanságukat. Hol vannak már azok az idők, amikor a YouTube egyszerű videomegosztó platform volt, és nem voltak rajta reklámok? Amikor a Facebook arra szolgált, hogy a nyaralós képeket megosszák rajta a felhasználók, és senki sem gondolt rá, hogy a platform egymás virtuális bökdösésén túl arra is képes lesz, hogy befolyásolja az amerikai elnökválasztást, végletesen polarizálja az országok társadalmait és a Cambridge Analyticáéhoz hasonló botrányokat okozzon. Még annál is kevesebbet tudunk a másik nagyhatalom, Kína techóriásairól, de sokak szerint a TikTok például nem szolgál másra, mint hogy minél több információt gyűjtsön a világ állampolgárairól, amit aztán ellenőrizetlenül tárol és dolgoz fel. Kína évtizedek óta dolgozik azért, hogy a Huawei és más okostelefongyártók révén piacvezető legyen Afrikában, és másfél éve sok szó esett arról is, hogy a cég felhasználói adatai végsősoron az állampárttól nem olyan messze kötnek ki. Mint a Föld második számú nagyhatalma, csak most kezd felzárkózni a Szilícium-völgyhöz: mi lesz még?

A napokban a Facebook háza táján is történtek dolgok. Miután a nyolcvanas években idealisták egy csapata utópiává formálta volna Gibson disztópiáját, most, 2021-ben pedig Mark Zuckerberg formál tündérmesét egy másik scifi-neologizmusból, a metából. Ez lett ugyanis a vállalat új neve.

A „metaversum”

kifejezés Neal Stephenson 1992-es cyberpunk disztópiájából, a Snow Crash-ből származik, amelynek hősei a széteső, omladozó valóságból egy virtuális univerzumba menekülnek. Egy friss interjúban a Facebook alapítója szerint a metaverzum konnotációja majd megváltozik, ha ők kezükbe veszik az ügyet.

Miközben az utóbbi években a nagy techvállalatok beszeplősödtek, két médiatudós, Nick Couldry és Ulises A. Meijas munkássága nyomán egyre közkeletűbb lett

a „digitális gyarmatosítás” (data colonialism)

kifejezés. Couldry és Meijas The Costs of Connection című könyvükben arra mutatnak rá nagyon okosan, hogy a 21. században az emberi életek millióiról nyert adatokat a kapitalizmus szolgálatába állította a profitéhség. Az internet elesett, a szabad térből gyarmatok lettek.

És kik a gyarmatosító nagyhatalmak? A Facebook, a Google, az Amazon, a TikTok... és még sokan mások. Ezek a cégek vagyonra és hatalomra tettek szert, és a hagyományos politika számára is megkerülhetetlenek lettek. Sőt. Ha belegondolunk, a social media alighanem könnyen ellenne politika nélkül, de a politikusok ma milliárdokat költenek a közösségi platformokon, hogy elérjék a választókat. A cybertér, amely szabad világnak indult, nagyhatalmak és big-tech cégek játszótere lett, ahol a userek nem a gondolataikat közlő egyének, hanem – fogyasztók. A fogyasztók böngészéseik után ún. exhaust datát, fáradt adatot hagynak maguk után, ami preferenciáikról, szokásaikról, nézetekről, státuszukról árulkodik. És ez a fáradt adat sok pénzt ér.

A digitális gyarmatosítás persze nem olyan véres, mint a történelmi gyarmatosítás volt, de struktúrája és dinamikája rokon vele. Pontosan azzal a jelszóval történik, amit a gyarmatosítók is hirdettek: hogy tudást és fejlődést hoznak a fejletlen világba. Egy harmadik világbeli ország még annyira sem tudja szabályozni ezeket a techcégeket, mint a fejlettebb jogi rendszerrel bíró Európa, ahol bevezették a nem túl hatékony, de úttörő GDPR-szabályokat. Eközben a nagyok a fejlődő világban próbálnak terjeszkedni. A Facebook az internet limitált változatát biztosítja (leginkább a saját oldalait) ingyenesen, a Google anyacége, az Alphabet légballonokon szórja a netet Afrikában. Azt mondják, tudást biztosítanak, de valójában a világ leggazdagabb térségének, a Szilícium-völgynek a cége szereznek piacot olyan országokban, amelyek nem tudnak védekezni az ilyen monopolhelyzetre törekvő játékosokkal szemben.

S hogy mi lesz mindennek a vége? A pszichedelikus cyberguru, Terence McKenna 1995-ben felvázolta, milyen lehetőségek vannak a virtuális térben. Úgy vélte, a cybertér alkalmas arra, hogy

a legigazabb, leglényegesebb gondolatokat osszuk meg rajta, amiket nem fog cenzúrázni a régi típusú média, a sajtó és a televízió.

„Megmutathatjuk egymásnak mi van a fejünkben és mit álmodunk” – mondta. Húsz évvel később homlokegyenest más pozícióból és más értelemben Mark Zuckerberg ugyanezeket a gondolatokat visszhangozta a Facebook CEO-jaként. „Képesek leszünk egész gondolatokat küldeni egymásnak. (...) Ez lenne a legmagasabb szintű kommunikációs technológia.”

Abban biztosak lehetünk, hogy ha a jövőben egy techcég útján küldözgetjük egymásnak a gondolatainkat és az álmainkat, minden ideából „fáradt adat” lesz egy távoli merevlemezen, és pénzt csinálnak belőle. A történelemben a legvadabb hatalmi rendszerek voltak azok, amelyek nem álltak meg az emberi fizikai szabadságának letörésénél. Azok mindig a szellemre törekedtek. Olyan, mintha az okoseszközöket és digitális függést gyártó techcégek önkéntelenül is erre törekednének a mindenható algoritmus segítségével.

Miféle hatalom az, amelynek ez erőszak nélkül sikerül?

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

(József Attila: Levegőt! – részlet)

A Port.hu SZESSÖN című sorozatának meghívott vendége Szabó-Kulcsár Edina, aki egy eddig ismeretlen oldalát mutatja meg. A tévében többször is láttuk már, a social médiában is sokan követik, de azt talán még a legnagyobb rajongói sem sejtik, hogy mennyire tud gitározni.