A rezsim nem a magyar közönségnek készült, és nem sokat mond arról, milyen egy kelet-európai diktatúra. De hát ezt a világnak ezen a felén a múltunkból fakadóan amúgy is jobban ismerjük.

2010-ben, évekkel az ukrajnai invázió előtt, amikor az orosz elnök hatalma még kevésbé volt bebetonozva, Vlagyimir Putyin macsó kampányfogásként elhatározta, hogy egy sárga Lada Kalinával átszeli Szibériát. A kétezer kilométeres, részletesen dokumentált úttal az orosz autógyártás sikerét, s nem mellesleg saját tökösségét akarta hírül adni. A végén agyondicsérte a Ladát, és arra buzdította a főként japán autókat vásárló oroszokat, hogy vegyenek belőle.

Pár nappal később kiderült, hogy a mutatványban nem egy, hanem három autó vett részt, és elkezdett keringeni egy videó is az interneten arról, hogy Putyin egyik Ladája lerobbant. A felvételen látszik, hogy az elnök sárga autókáját vagy száz (!) hivatali jármű kísérte.

Az oroszok többsége mégsem azt szűrte le az esetből, hogy a Lada nem olyan megbízható kocsi, mint az elnök állítja, ha a 2000 kilométeres úthoz három kell belőle. Csak a fejüket csóválták, mert Putyin akár maga is megjavíthatta volna a Ladát útközben: micsoda férfias PR-fogás lett volna!

Tizennégy évvel később, amikor Oroszország már két éve vívja pár hetesre tervezett háborúját Ukrajnával szemben, a közeledő választások előtt pedig a börtönben meghalt Alekszej Navalnij, az ellenzéki politikus halála kapcsán egy orosz járókelő így nyilatkozik: „Azt gondolom, hogy aki Oroszország ellenében működik, akkor is bűnös, ha igaza van.”

A két történet jól mutatja a keleti népek mentalitását vezetőik felé.

Nem az a baj, ha megvezetik őket, hanem inkább az, ha nem csinálják elég ügyesen.

Mintha a csalónak, aki átlátszó trükkökkel akarja átverni az áldozatát, nem is a csalást számolnánk fel bűnként, hanem ügyetlenségét, ami már-már sértő. Ennek kell bedőlnöm? Ennyit nézel ki belőlem?

Ez jutott eszembe az HBO napokban debütáló politikai szatírája, A rezsim kapcsán, amely egy fiktív kelet-európai ország fiktív diktátorát (Kate Winslet) mutatja be, akinek rémuralmából nem sokat, csak habókos szokásokat, irreális félelmeket és az állam Monty Python-szerű működését látjuk. Miközben az első epizódon próbáltam átrágni magam, azon gondolkodtam, miért nem tudnak az amerikaiak jó filmet csinálni Kelet-Európáról. Arról a rejtélyes zugról a nagyvilágban, amit mi, idetartozók szeretünk vadregényesnek és mindentől különbözőnek látni, a fejlett világ pedig Drakula szülőhelyeként és a csíkos Adidas legnagyobb felvevőpiacaként azonosít be.

A rezsim egyik jelenetében Elena Vernham kancellár arra utasítja a tábornokait, hogy támadják meg a szomszédos országot. Mikor azok visszakérdeznek, hogy tényleg invázió mellett dönt-e, gyorsan kijelenti:

„Nem nevezhetjük támadásnak. Inkább a béke és a szeretet érvényre jutásának hívnám.”

Majd nyeglén, tréfálkozva hozzáteszi:

„Vagy bármi ilyesminek. Találjanak ki valamit, ami szellemesen hangzik.”

Ez utóbbi hozzátoldás úgy lóg ki a kelet-európai politikai diskurzusból, mint a vörös farok Lajka űrkabinjából. Amikor Putyin megtámadta Ukrajnát, és többórás előadásban magyarázta el népének és a világnak, miért van szükség „különleges katonai hadműveletre”, azért győzte meg sok millió hallgatóját, mert bár hazudott, de egyszer sem bicsaklott meg benne. Amikor pár héttel ezelőtt interjút adott Tucker Carlsonnak, és nyugati és amerikai nézők milliói hallgatták, azért tűnt meggyőzőnek, mert szemernyi kétség nélkül adta elő félig sült elméleteit az utóbbi háromszáz év történelméről.

Nem akarok úgy tenni, mintha A rezsim nem az amerikai közönségnek készült volna. Azt sulykolja, hogy ez az Oroszország még mindig az, amivel az Egyesült Államok a nyolcvanas években, a hidegháború finisében szembenállt: önmaga paródiája, gyenge állam, amelyről mindenki tudja, hogy előbb-utóbb összeomlik. Ez az a kép, ami végtelenül ismerős a nyugatnak, és amelynek sztereotípiáit annyiszor felhasználtak már a saját filmjeikben.

A valóság azonban mást mutat: ahogy Washingtonban halálos fenyegetést látnak az alt-rightos fasiszta Steve Bannonban, úgy nem kell lebecsülnünk a Putyin-rendszer ideológusát, Alekszander Dugint sem. És hiába, hogy az oroszokat a cinizmus uralja (csakúgy, mint Amerika választóinak jelentős részét), épp a cinizmusban való összekacsintás teszi komollyá a téteket. Amikor nem az a baj, hogy a sárga Lada nem bír ki kétezer kilométert, hanem az, hogy Putyin nem csinál belőle elég jó propagandaeseményt.

Az ideális leninista humortalan, szikár, komoly ember volt. A KGB-alapító Feliksz Dzerzsinszkijról mondta a lengyel államfő Józef Pilsudski, hogy

nem tudja, hogyan kell hazudni – igen ám, tesszük hozzá, de ez csak úgy lehetséges, ha az igazságról sincsen fogalma.

A fő kérdés tehát nem az, hogy miként hazudik Putyin rendszere, hanem az, hogy miként válik igazsággá a hazugsága.

Ahogy az egyik népszerű szovjet vicc szólt: az embert deportálják Szibériába, de előtte megmondja a barátainak, hogy a leveleiben kék tollal írja az igazat, és pirossal azokat a hazugságokat, amit a tábori cenzorok elvárnak tőle. Egy hónappal később meg is érkezik az első levél: „Minden csodálatos itt, jó a koszt és sokat járunk moziba. Csak piros tintát nem lehet kapni sehol.”

Idézzünk fel egy másik viccet a szovjet idők kimeríthetetlen tárából. A gulágon megkérdezik az újdonsült jövevényt: mit csinált, amiért tíz évre ítélték? „Semmit”, mondja a hősünk.

„Semmit? Legalább itt ne hazudj. Mindenki tudja, hogy semmiért csak három év jár.”

Persze nem tudjuk, csak sejtjük, hogy A rezsim Putyin paródiája, de a készítők szerint bármelyik kelet-európai ország lehet. (Ide kívánkozik ugyanakkor Timothy Garton Ash oxfordi történészprofesszor megjegyzése: „Le kell szögezni, nincs olyan, hogy Kelet-Európa. Ezek rendkívüli módon különböző országok, amelyeknek van néhány közös vonása. Az egyik ezek közül persze az, hogy valamennyi posztkommunista ország.”) Annyi már kiderült, hogy az amerikai filmkészítők nem akarják megérteni, mi van az Urálon – vagy a Rajnán – túl, és alighanem a nézőik sem arra kíváncsiak. Nem is baj. Nézzük újra inkább A tanút, A legényanyát. Vagy a Kutyaszívet. Esetleg Armando Iannucci politikai szatíráját, a Sztálin halálát.

A fősodorbeli amerikai gyártók pedig maradjanak a sztereotípiáknál: a nagy mafla, kopasz maffiózó oroszoknál, a szürkés filterrel ábrázolt Kelet-Európánál. A mexikói-lengyel meccs netflixes adaptációja pedig továbbra is nézzen ki úgy, mint ezen a mémen.