Amikor egyszer, sok ezer év múlva az archeológusok indiántetemeket találnak Európában, nagyon meg fognak lepődni. Voltak többfélék. Voltak, akik valóban azok voltak, amerikai őslakosok, akik eljöttek ide egzotikumnak, meglovagolták a németek indiánőrületét, amely Karl May könyveivel érte el csúcspontját, felléptek, hakniztak, őket az Újvilágban (értsd: nekik Óhaza) nem értették, meg azt sem, ezek a kelet-európaiak miért voltak oda annyira értük. Meg vannak a nem indián indiánok is, akikről most több szó lesz. Ők könyvekben, magyar erdőkben éltek, indiánul. A történetírók nem értik majd, mi ez, miért született annyi indiánkönyv Kelet-Európában, melyik törzshöz tartozik Borvendég Deszkáss Sándor, Baktay Ervin, Cseh Tamás, meg még egy csomó ember itt ebben a lángoktól ölelt...

Indiánosdi! Kezdődni is tévedéssel kezdődött.

Kolumbusz benézte, nem is indiánok, hanem amerikai őslakosok voltak, azóta is röhögnek, már akinek arcára nem fagyott a vigyor, hogy ők indiánok lettek, no, a nagyokos fehér ember akkor sem tudta, mi merre. Karl May soha nem járt a vadnyugaton, ha járt volna, soha nem használt volna olyan idióta, a köznyelvben soha nem használt idiómákat a német nyelvű könyvekben, amilyeneket.

És amikor ez a Károly, a May Károly végre eljutott az Államokba, akkor sem látta az igazi vadnyugatot, hiszen 1908 volt már, az összes cowboy beállt lassan filmstatisztának.

Winnetou európai volt, Pierre Brice, nemes arcélű, nőbolondító tekintetű francia, és amikor a rendezőasszisztens kiáltotta, hogy „und... Aktion...”, nekiszaladt a jugoszláv prérinek. Annak szaladt neki Gojko Mitić is, a legendás Tokei-ihto. Akkor még senki nem gondolkodott azon, hogy Mitićnek született amerikai őslakosnak kellett volna lennie. Más idők voltak. Mindenki tudta, hogy a kelet-európai indiánok külön fajt képeztek: többnyire gyerekek voltak, aztán művészek lettek, színészek, költők, írók, zenészek, Baktay Ervin a Dunakanyarban, Cseh Tamás a Bakonyban tartott indiántáborokat. Sokan a Winnetou-t és a Nagy Indiánkönyvet olvasták.

Kulturális kisajátítás, mi? A fenéket. Mi, itten tudtuk, hogy mi az igazság odaát az indiánokkal. Itt a rézbőrű hős volt.

Nekünk Gojko Mitićünk volt, és nem John Wayne-ünk meg Charles Bronsonunk.

Itt tudták, mi az, indiánnak lenni. Azt nem tudták, milyenek az indiánok, de tudták, milyen annak lenni. Azt sem, hogy amit olvasnak, James Fenimore Cooper Nagy Indiánkönyve – a vaskos, szövetgerincű kötet borítóján cserzett arcú tollas fő – nem az eredeti mű, csak gyerekbarát verzió, amelyből (német gyakorlat alapján) kihúzták a legvéresebb öldökléseket és a legszebb prózai fordulatokat is. És hogy J. F. Cooper nem ifjúsági szerző volt, hanem az első jelentős amerikai elbeszélő, aki felnőttregényeket írt, és Hawthorne, Melville, George Sand, Balzac és D. H. Lawrence ódákat zengett róla. (Az utolsó mohikán szöveghű fordítása mindössze két éve jelent meg Gy. Horváth László fordításában, a teljes sorozat még várat magára.)

 
Erről a tudásról szól az idén megjelent antológia. A címe:

Az utolsó indiánkönyv.

A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása mellé készült Gyukics Gábor, Jász Attila és Wirth Imre szerkesztésében, gyönyörű lapokra nyomtatva, szövetgerinccel, a könyvfetisiszták is imádni fogják. Hetvenkilenc szerző ír benne arról, milyen ez az indiánosdi. Mára kiment a divatból. Hogy miért? Rendszerváltozás, szuperhősfilmek, okostelefonok, valamelyik, vagy az összes, így sorban. Valami megváltozott, de én még emlékszem, amikor tízesével vittem a Karl Mayt a könyvtárból – talán én voltam az egyik utolsó évjárat, aki ilyet olvasott –, és megrótt a könyvtáros néni, hogy olvassak mást is.

A hetvenkilenc szöveg hetvenkilenc világ: többek között Tóth Krisztina, Háy János, Kollár-Klemencz László, Puskás Panni, Jónás Tamás, Cserna-Szabó András, Vörös István, Kemény István, Győrffy Ákos indián világa.

Hol a társadalom peremén élő embert, hol az önfeledten játékot, felfedezést, kalandot, hol az elvágyódást jelenti. Hol a lázadást egy olyan rendszerben, ahol Borvendég Deszkáss Sándort a titkosszolgálat zaklatta, Wisler József pedig Recskre került, mert indiánozott.

 
Ami közös a szövegekben, az az, hogy az „indiánság” a szabadságról szól. Arról, ami volt, ami letűnt. Az „azelőttiség”-ről, amely olyan összetéveszthetetlenül tükröződik Ülő Bika fennmaradt fotóján, és ugyanúgy a dédszülők családi képein.

Ma is azt hiszem, hogy az, amit mi itt Európában az indiánságról gondolunk, elsősorban a művészeten és a valláson keresztül közelíthető meg. A költészet mindig út az indiánság felé

– írja Győrffy az utolsó előtti szövegben (544. oldal).
 
Elolvastam, és azon gondolkodtam, hogy miért veszítette el az Indián a hozzá kötődő romantikus képzeleteket. Mikor kezdtük kinevetni az Indiánt azért, mert rongyos, mert kiirtották a népét, a történelem vesztese, áll a zebránál, hiába várja a zöldet, nem kap, és nincs lova, amivel elvágtasson, nincsen neki semmije. Átlátszó, mert tudjuk mi van a szívében. Cseh Tamás szerint:

„Vadászik, álmot keres, a szellemekkel beszél, vagy hadiösvényen jár.”

Ez az, ami nevetséges, mert misztériuma nem hasznosítható. Nem célorientált. Nem anyagi, nincsen belőle profit. Tudjuk, hogy el fog tűnni.
 
Ez a kötet talán az utolsó indiánkönyv. Talán már tényleg nem olvas ilyet senki, vagy aki igen, az is a ’60-’80-as évek különös hóbortjának tartja az egészet.

Pedig magunkért vagyunk indiánok, ha azok vagyunk.

Laposelemes zseblámpával a takaró alatt, villanyoltás után, csak magunkért olvastunk Tokei-ihto visszatértéről is.