Megmondom én pontosan, percre pontosan, hogy meddig szabad utálni a tanárokat, és mikor illik abbahagyni. Legkésőbb az érettségi banketten, amikor az ofő, a matektanár, az angoltanár stb. koccintásra nyújtja a poharát, gratulál a vizsgákhoz, a bizonyítványhoz, és egy cseppnyit megilletődve a helyzettől (hiszen aki vele szemben áll, az előbb még gyerek volt, most pedig már felnőtt), vérmérsékletétől függően talán a tegeződést is felajánlja. Koccannak a poharak, szervusz, szervusz, a diáknak pedig nem áll a szájára a tegeződés, szokja még, kuncog rajta magában vagy félhangosan, de abban a pillanatban – legalább akkor, ha előbb nem! – immár azt is tudja, hogy a tanár nem szemét, nem mocsok, nem utálatos. Nem az, aki bevágta neki a karót, aki fegyelmit írt be, mert betört az ablak. A tanár: ember, és ezért a pillanatért dolgozott, hogy a diákjának meglegyen az érettségi, mehessen egyetemre, főiskolára, tanfolyamra vagy a munkaerőpiacra. A tanár: valamikor maga is tanult. A tanár: dolgozó, aki családot tart el, gyereket szül, munka után bevásárol, főz, mos, autót szerel, adóügyeket intéz. A tanár: neki sem egyszerű ebben az oktatási rendszerben. A tanár: nem csupán csavar a gépezetben, eldobható, kicserélhető. Duplán igaz rá, amit Jung mond az emberről: nem állhatja az értelmetlen, jelentés nélküli életet, hiszen másokat tanítani – ennél aligha van alapvetőbb emberi feladat.

Legalább ekkor, a pezsgőspohár koccanása után illik abbahagyni a pedagógusok cinkelését.

Azért jut mindez eszembe, mert január 31-én kétórás sztrájkra készülnek a pedagógusok. Gyakorlatban ez így néz ki: ezen a hétfőn az első két tanóra elmarad, arra kérik a szülőket, hogy lehetőség szerint csak a harmadik órára vigyék/küldjék be a gyerekeket, de ha ez nem lehetséges, felügyeletet biztosítanak a sztrájk alatt. A pedagógusoknak nincsen erős szakszervezetük, ha sztrájkolnak, nem áll le a nemzetközi kereskedelem, nem fogynak ki a boltok áruból, nem apad el a vízcsap.

A pedagógusok hiánya és meg-nem-becsültsége csak évtizedekkel később érezteti a hatását,

amikor elhülyül az ország, a szövegértés luxus lesz, a józan gondolkodás ritka, mint a fehér holló, az állampolgár pedig szűklátókörű és könnyen megvezethető, és a legegyszerűbb és legaljasabb politikai eszközök is működnek nála. Akkor derül ki, hogy mi is ez a pótolhatatlan munka. És vice versa: az oktatásban keletkező károkat helyrehozni is csak évtizedek – emberöltők – alatt lehet.

A tanári sztrájkra küldött válaszában az Emberi Erőforrások Minisztériuma nem igyekszik szellemes vagy békülékeny lenni, viszont az itthon különösen erős pedagógusellenességre apellál. Azt írják, a sztrájk csak „a baloldal kampányakciója”, és „a baloldal minden választási kampányban dróton rángatja a pedagógus szakszervezeteket és politikai akciókra veszi rá őket”. Az Emmi szerint a pedagógusok „a Gyurcsány-párt” megbízásából csinálják, amit csinálnak, és csak a zavarkeltés a céljuk.

Véletlen lenne a válasz hangneme, és csak egy faragatlan csinovnyik kapott túl nagy lendületet? Ugyan már! Cinikus válaszában az Emmi felmérte, hogy

mi a tanár értéke a mai társadalomban: nulla.

Legtöbbek szemében a tanár semmirekellő, mert nem kell dolgoznia nyáron, gyenge, mert 160 ezer forintos kezdőfizetéssel ki lehet szúrni a szemét, és egy szava sincs abban, hogy milyen tankönyvből, milyen ütemben tanítsa a saját diákjait. Sokak szemében a tanár még mindig az az idegesítő pióca, akinek az iskolapadból látta. Aki leckét ad hétvégére, aki nem adja meg a 2,4-es átlagra a 3-ast.

Ez az, amit legkésőbb azon a bizonyos érettségi banketten ki kellett volna nőni. (Csak zárójeles, naiv gondolat: és milyen jó lenne az az oktatási rendszer, ami nem ugraszt egymásnak diákokat, tanárokat és szülőket.) Én arra várok, hogy amikor a minisztérium „baloldali” áskálódásnak írja le a tanárok megmozdulását, a jobboldaliak álljanak fel először, és szögezzék le, hogy a tanárok jóléte az ő érdekük is. És fordítva is, függetlenül attól, hogy ki van kormányon és ki ellenzékben. És amikor a minisztérium pártpolitikai felhangot tulajdonít minden szakszervezeti követelésnek, kérjük ki magunknak, hogy az oktatás politikai kérdés lenne!

Hiszen ki az a hülye, aki ha éhes, hagyja magát meggyőzni, hogy pusztán a másik politikai oldal hangulatkeltése miatt érzi üresnek a gyomrát?

A közoktatás nem elégséges állapota nem most érezteti hatását, hanem majd 20-30-40 év múlva, amikor a jövő generációi eldöntik, hogy a hiénákra vagy az oroszlánokra, a légszennyezésre vagy a tiszta levegőre, fákra vagy betontömbökre, észszerűségre vagy eszetlenségre szavazzanak majd.